Második népszavazás a magánnyugdíjról

A magyar nyugdíjreformot rögtön az indulásakor egy implicit népszavazás mentette meg. A '98-as kormányváltást követően - alig fél évvel a magánpénztárak létrejötte után - Orbán Viktor azért nem volt képes a nyugdíjreform azonnali visszafordítására, mert a pénztárakba belépő tagok száma minden várakozást felülmúlt. Az optimista becslések 800 ezer belépővel számoltak, de ennek csaknem kétszerese, 1.4 millió munkavállaló választotta önként a magánpénztárakat (a belépésre kötelezett munkakezdők aránya az első évben még elenyésző volt). Azért beszélhetünk implicit népszavazásról, mert a járulékfizetés 30-40 éves futamideje miatt a nyugdíj-stratégiák közötti választás nem tekinthető az érdekkalkuláció tiszta esetének, legalább ilyen fontos szerep jutott az érték-preferenciáknak is.

Idén januárban a magyar nyugdíjrendszer újra egy különös, népszavazásra emlékeztető megmérettetés előtt áll. Most még inkább érvényes, hogy a kalkulatív racionalitás rendkívül ingatag támpontot nyújt a döntéshez, és várhatóan a tiltakozás, a beletörődés, a lojalitás és más, rendszerint "politikainak" tekintett viszonylatok lesznek mérvadóak. Csakhogy a januári referendum feltételrendszere megdöbbentően méltánytalan, ezért a "népakarat" tisztességes tesztelésére nyilvánvalóan alkalmatlan. Legfeljebb a kormányzattól annyiszor hallott népakarat-hivatkozások fiktív tárgyáról és keletkezési körülményeiről adhat megvilágító erejű háttér-információkat. Népszavazásról tehát - a szó eredeti értelmében - nem beszélhetünk, ez azonban nem fogja megakadályozni a kormányfőt abban, hogy esetleges sikerét a torzítatlan népakarat fényes győzelmeként ünnepelje. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a népszavazások tekintetében is új (?) mintázatokat kínál számunkra. A disszentereknek még a passzív rezisztencia lehetősége sem adatik meg, a népszavazástól való távolmaradás a "rendszer" korroborációjaként, hallgatólagos megerősítéseként nyer jelentést.

Ma már kevesen emlékeznek rá, de a kötelező magánnyugdíj kritikusai közül már az 1997-es parlamenti vitában is kiemelkedett a Fidesz, a konszenzus halvány nyomaitól is elzárkózó retorikájával, messze maga mögé utasítva az akkori radikálisokat. A Jobbik ma ugyanabban az esetlen szerepzavarban kullog a Fidesz mögött, mint '97-ben a kisgazdák,

A Fidesz kritikájának két fontosabb érve volt és az érveik ma is hasonló körben mozognak (az érvnek nem nevezhető kirohanásoktól itt eltekintenék). Az első érv inkább az érzelmekre kívánt hatni, mint az értelemre: a nyugdíjpénztári modell bevezetése latin-amerikai mintákat követett. A másik érv egy jósláshoz kapcsolódott, miszerint a magyar munkavállalók vissza fogják utasítani a pénztárakba való belépést. Az utóbbi érvre - akkor - gyors választ adtak a magyar polgárok. Bár Orbán Viktor első kormányfői megbízatása alatt mindvégig ostorozta az új nyugdíjrendszert - sokszor még a saját pénzügyminisztériuma ellenében is -, a belépők váratlanul magas száma nem tette lehetővé az endlösungot (csak a járulék 6%-on tartására futotta az erejéből a tervezett 8%-ra emelés helyett). Orbán Viktor azonban nehezen felejt, és ma erővel akar lezárni egy olyan vitát, amiben egyszer már alulmaradt. Kelletlenül fordulok az ehhez hasonló, pszichologizáló magyarázati sémákhoz, de a józan érdekkalkulációra támaszkodó leírások - miszerint a magánnyugdíj annulálása egyszerű pénzszerzési aktusként értelmezhető - nélkülözik a teljes magyarázó erőt.

Ami a "latin-amerikai" érvet illeti. Az 1997-es magyar nyugdíjreformban elismerhetően volt szerepe az 1980-as chilei és az 1994-es argentin reform tapasztalatainak. Evvel együtt is lényeges pontokon mutatkoztak eltérések, és teljes joggal mondhatjuk, hogy a magyar nyugdíjreform szerzői jogai kizárólag minket illetnek. Nem a globális multik és nem is az IMF szállította nekünk a koncepciót, és aligha beszélhetünk a Horn kormány belterjes agyszüleményéről. Az előkészítő szakaszban hatpárti konszenzus állt mögötte, és a ma Semjén Zsolt által természetjogi rangra emelt kétharmados támogatottság is biztosított volt. Hamisítatlan "magyar termékről" van szó, aminek számos más országban akadt követője. Mind az önkéntes, mind a kötelező nyugdíjpénztári rendszert elsőként hoztuk létre a térségben. A Közép-Kelet-európai országok számára nem az argentin példa volt az érdemi hivatkozási alap, hanem a magyar. Egy évvel az 1998-as magyar bevezetést követően Lengyelországban is útjára indítottak egy a miénkre megszólalásig emlékeztető nyugdíjreformot és a térség csaknem minden parlamentjében napirendre kerültek a hasonló tartalmú törvényjavaslatok. A cseh-szlovén "mérsékelt" modell csak 2000 körül sorakozott fel a magyar-lengyel mellé, miután az addig mérvadó "magyar modell" a kormányváltások következtében néhány helyen kisebbségbe szorult. Evvel együtt ma is a magyar modell a legelterjedtebb a térségben és nálunk a legmagasabb a nyugdíjpénztári tagok aránya. Orbán Viktor tehát ma nem egyszerűen a magánnyugdíj-pénztárakkal akar leszámolni, hanem a nyugdíjpénztárak magyar modelljével.

Visszatekintve úgy látszik, hogy a nyugdíjreform volt az utolsó olyan nagy horderejű magyar reformintézkedés, amely az országon túlmutató hatással bírt. Egészen 1998-ig bővelkedtünk az ilyen jellegű, iránymutató norma-alkotásokban. Nem annyira a gazdasági-szociológiai mutatóink voltak jók, hanem az ötletadásban, az újszerű és más országok által átvett koncepciókban jártunk elöl (a nyugdíjreform ennek csak az egyik, távolról sem a legfontosabb esete volt). Régi történelmi tapasztalat, hogy hosszú távú gazdasági és szellemi prosperitásra csak azoknak a szerencsés országoknak van esélye, amelyek rendelkeznek az ötletadás és az újítás potenciáljával. Persze önmagában az ötletadás kevés - az ötletek mellett ki kell tartania magának az ötletadónak is. Úgy tűnik, ez a tartás tört meg először 1998-ban, amikor Orbán Viktor folyamatos kritikával bizonytalanította el nem csak a magyar nyugdíjreformot, hanem az addig ránk fix pontként hivatkozó környező országokat is. 2010-re már a szűkebb környezetünkben is patologikus szereplővé váltunk (nem csak a magánnyugdíj kapcsán). Lehet, hogy most is ragadós lesz a példánk, de ez nem elismerést, inkább szánakozó részvétet, esetleg bizonytalan félelmet indukál a környező országokban.

Felmerülhet - és fel is merül - az az interpretáció is, hogy a magyar nyugdíjreform eleve elhibázott volt. Erre a kijelentésre azonban semmi más nem szolgál támasztékul, mint a mai kormányzat annuláló intézkedése (fait accompli). A nyugdíjpénztárak még csak közelébe sem kerültek az összeomlásnak és az állam által vállalt felhalmozási kiadások is a tervezett és előre ismert mértéket követték. Az uniós elszámolási szabályok kétségtelenül alakulhattak volna méltányosabban is, de egyrészt a tárgyalások sikeres befejezésére meg volt minden esély, másrészt ez nem érintette az egész konstrukció lényegét. Orbán Viktor számára azonban mindennél fontosabb volt az általa kreált "gazdasági szabadságharc". Ez az a pont, ahol Orbán valódi népi támogatással számolhat (egyelőre). Ha ez a különös szabadságharc sikerrel jár, nem a gonosz globalizációs erőktől, hanem saját múltbéli gondolatainktól és kötelezettségvállalásainktól, saját ötletadó szerepünktől szabadulunk meg, és minden korábbinál jobban kiszolgáltathatjuk magunkat a diabolikus multiknak.

A magánnyugdíj rendszer által képviselt, önként vállalt tőkefelhalmozási folyamatra aligha találunk előképet a magyar történelemben. Akik vitatták a nyugdíjreformot, azok éppen azt vonták kétségbe, hogy képesek vagyunk-e ennyire hosszú távon gondolkodni. Képes lesz-e az egymást követő kormányzatok hosszú sora tartani magát egy önként és közösen vállalt felhalmozási célhoz? A sors fintora, hogy éppen azok hangoztatták kételyeiket, és ma éppen azok próbálnak véget vetni ennek a merész kollektív vállalkozásnak, akik a másik oldalt kishitűséggel, a nemzeti öntudat hiányával vádolják.

Egy hosszú távú felhalmozási folyamatot félúton abbahagyni olyan, mint egy évtizedekig tervezett híd vagy egy évszázadok alatt felépülő katedrális építését félkészen megszakítani és a maradványokat az enyészetre bízni. Ha a lebontó számvetést készít a projekt eredményéről, nem fog nehézséget okozni számára, hogy kimutassa a veszteséget, és evvel is alátámassza a félbehagyás szükségszerűségét. A veszteség azonban sokkal nagyobb annál, mint aminek bármely anyagi kalkulációval nyomába érhetnénk.

A facebook-ellenzék és tűntetései

Kissé félve használom a "facebook" jelzőt, mert nem teljesen tisztázottak azok a konnotációk és képzettársítások, amit magával hozhat. A facebook egy internetes közösségi portál, ami sokak szemében egyfajta felszínes-fogyasztói, "amerikás" hangulatot idéz. Természetesen nem a Farmville vagy a Give Hearts élményrétegeire szeretnék utalni, amikor ezt a jelzőt említem, és végképp nem célom, hogy pejoratív színben tűntessem fel az Új Magyarország ellenzékét (mert az utóbbiról szeretnék beszélni). Használhatnám a "polgári ellenzék" szófordulatot is - annál is inkább, mert a mai kormányzati önértelmezésből szinte nyomtalanul eltűnt a "polgári" jelző -, de a facebookra való hivatkozás relevánsabbnak és érthetőbbnek tűnik, mint a reménytelenül összegubancolódott "polgári" szó.

A facebook távolról sem pusztán az apolitikus-szabadidős foglalatosságok terepe. Kulcsszerepe volt (van) azoknak a spontán és méltóságkereső kvázi-közösségeknek a létrejöttében, amelyek az utóbbi két hónap polgári jogi tűntetéseiből rajzolódtak ki. Több-kevesebb relevanciával az alábbi tűntetéseket sorolhatjuk ide:

október 28, Bródy Sándor utca, MR2 tűntetés, 100-200 fő

(november 2, Nagy Imre emlékpark, Demokratikus Charta, 3000-5000 fő)

(november 3, Alkotmánybíróság épülete, LMP, 500-1000 fő)

november 14, Kossuth tér, "azennyugdijam", 500-1000 fő

december 2, Egyetem tér, egyetemisták, 500-1000 fő

december 12, Hősök tere, "Ne hagyd magad zsarolni"  (tervezett)

Közbevetés: a Charta és az LMP tűntetése azért került zárójelbe, mert egyik társulat létrejötte sem köthető közvetlenül a facebookhoz, és a hangvételükben is némileg elütnek a többitől. Magának a tűntetésnek a szervezésben azonban e két esetben is fontos szerepe volt a közösségi portálnak.

Ha beszélhetünk olyasmiről, mint "facebook-ellenzék", akkor a jellegzetességeit az említett tűntetésekből bonthatjuk ki.

A felsorolt tűntetéseknek a közel hasonló habituson és indíttatáson túl (kritikai-értelmiségi attitűd, az érdek- és akarathivatkozások mérsékelt szerepe), van néhány szociológiai értelemben is közös vonásuk. Az első és legfeltűnőbb a létszám. Már-már a számmisztika erejével hat, hogy a facebook-tűntetések jellegzetesen az 500 és 1000 közötti tartományában mozognak. Ez éppen az a tartomány, aminek civil eszközökkel is megteremthető az infrastruktúrája - hangosításra és hasonlókra gondolok -, de a "kritikus tömeg" ismérveinek semmiképpen nem tesz eleget (nem a "siker" a kulcsszava). Bár ez sokaknak csalódásra adhat okot, a tömegszerűség feltűnő hiánya rendre egy sajátosan oldott hangulatot - távolról sem a kudarc hangulatát - és méltóságot eredményez. Akkor is igaz ez, ha a "tömegszerűség" nem feltétlenül és nem is elsősorban a létszám függvénye.

A másik karakteres szociológiai vonás, hogy egymástól viszonylag független csoportosulásokról van szó, amelyeknek nincs semmiféle központi magja. A standard politika-értelmezések szerint ezt legfeljebb egy átmeneti és kezdetleges állapotként kell felfognunk, ahol az egymással versengő társulásoknak csak annyiban van politikai relevanciája, amennyiben kiállják az "intézményesülés" próbáját. Kár lenne azonban elhamarkodott ítéletet hozni. Évszázados hagyományai vannak azoknak a vitáknak, amelyek a hálózatszerű, és leginkább a szabad vita fórumaira emlékeztető csoportosulások életképességéről és politikai relevanciájáról szólnak. Készséggel elismerhető, hogy a "társadalom" nem ilyen szerveződési modell mentén épül fel. Inkább szigetekhez hasonlíthatók az óceánban, mint magához az óceánhoz. A "politikai" jelző mégsem tagadható meg tőlük, és bizonyos időszakokban - nem itt és nem most - a domináns politika-értelmezést is képesek a maguk képére formálni (miszerint a "politikai" nem hatalmi manipuláció dolga, hanem mindenekelőtt és elsősorban, emberi párbeszéd). Ha ezek az időszakok nem is tartanak örökké, egy társadalmat éppen abban a mértékben tekinthetünk "politikai közösségnek", amilyen mértékben jelen vannak benne a szabad vita hálózatszerű képződményei.

A facebookot a híroldala tűnteti ki a többi közösségi portál közül. A híroldal biztosította spontán publikálási és kommentezési lehetőség teszi alkalmassá arra, hogy az önbemutatáson és társkeresésen túl, a szabad véleménynyilvánítás egyik fórumává váljon. A "miért éppen a facebook" kérdésnek nem is annyira a közösségi portálok egymás közötti viszonylatában, hanem általánosságban, a vélemény-nyilvánítás szabadságának kérdéskörében lehet jelentősége. Puszta ténymegállapításnak látszik, hogy a roskadozó magyar jogállam viszonylatai között a facebook képes azt szervezési eszköztárt és publicisztikai teret nyújtani, ami esélyt adhat egy hiteles politikai közélet maradványainak megőrzésére.

Természetesen a közösségi portálok nem egyedüli, és normális körülmények között nem is elsődleges eszközei a politikai publicitásnak, hiszen a polgári demokráciák bevett intézményei - a szerkesztett média, a parlament, a társadalmi szervezetek - nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valódi publikus szféráról beszélhessünk. Jó okunk van azonban azt hinni, hogy az említett tradicionális publicisztikai formáknak a mozgástere és hitelessége a közeljövőben alaposan csorbulni fog. A parlament esetében ez a torzulás és hitelességvesztés meglehetősen jó úton halad. A kétharmados országgyűlés csaknem teljes egészében elvesztette az érvelő vitával való szimbolikus és tényleges összefüggéseit, a szerepe jobbára az ünnepélyes népakarat-nyilvánításokra redukálódott. A társadalmi szervezeteket megbénítja a többségi akarat szürke homogenitása. Akkor is igaz ez, ha a vélemény-homogenitás nem több puszta látszatnál, mert - legalábbis a szavazat-maximalizálás perspektívájából nézve - kényszerítő erejű látszatról van szó. A kétségtelen kormányzati arrogancia viszonylag biztos hátteret tudhat maga mögött: csaknem csorbítatlan "polgárjoga" van annak a vészjóslóan körbenforgó érvelésnek, miszerint a kritikamentes igazodást - a szokásos működőképességi érveken túl - a politikai alternatíva hiánya igazolja (vagy menti fel). Ilyen "szellemi" környezetben, hiteles ellenzékiség nehezen képzelhető el a parlament vagy a standard politikai intézményrendszer keretein belül. Az a keserves helyzet állt elő, hogy a parlament ellenzéki pártjai csak a parlament döntéshozatali fórumairól való fokozatos kivonulásukkal (lennének) képesek arra, hogy hiteles ellenzékként jelenjenek meg (lásd az alkotmány-előkészítő bizottság esetét).

Közbevetés: bár a facebook-ellenzék karakteresen parlamenten-kívüli-ellenzék, ez nem zárja ki az átfedést a parlamenti ellenzékkel, különösen ha az utóbbi fokozatosan kiszorul - önként vagy kényszerítve - az alkotmányos döntéshozatali fórumokról. A parlamenten kívüliségnek nem a parlament intézményéről való, ideológiával alátámasztott lemondás az alapja. Mindössze azt a visszaélést utasítja el, ami a "parlament" vagy az "alkotmányozás" szó használatát itt és most jellemzi (a népi demokráciáknak is volt parlamentje).

A szerkesztett média jövője is homályos. A média egy meglehetősen nagy hányada csak a "társadalmi" funkciók betöltésével látja igazoltnak a létét (a sajtó szabadsága nem öncél). A szabadságközpontú sajtót ma már a jobboldali média sem tartja komolyan vehető ellenfélnek, de ez sem akadályozza meg abban, hogy lelkesen helyeselje az állami beavatkozás újabb és újabb hullámait (biztos ami biztos). Minden jel arra mutat, hogy a többségi akarat igen hatékony eszközöket teremt magának ahhoz, hogy az "öncélú" sajtó turbulens megnyilvánulásait a helyes mederben tartsa. De nem csak az eszközökkel van baj: az utóbbi hónapok kormányzati retorikája egész egyszerűen nem kompatibilis azzal a törékeny képződménnyel, amit a sajtó szabadságának szokás nevezni.

A facebookhoz hasonló közösségi portálokat az különbözteti meg a szerkesztett médiától, hogy szinte teljesen védettek a központi regulációval szemben. Egy szerkesztőségre vagy egy lapkiadóra lecsaphat a mindenható médiahatóság, de a hálózatszerű közösségi portálok esetében ez kissé nehezen értelmezhető. A közösségi portálok természetesen nem pótolhatják sem a parlamentet, sem a szabad sajtót, de jó eszközei lehetnek a szabadsághiányos jelenségek legalább részleges korrekciójának és új véleményközösségek létrejöttének.

Kézenfekvőek a párhuzamok a facebook-ellenzék és a '80-as évek demokratikus ellenzéke között. A technológia alaposan megváltozott ugyan, de az érvkészlet és az indíttatás hasonló forrásokból ered.

Tudom, ma a demokratikus ellenzék megítélésében sincs egyetértés. A médiatörvényt legalább részben nehezményező blogok egy része, ezt az alkalmat is a "posztkommunista-liberális" (fontos a kötőjel) örökségtől vagy a "reformpárti ideológiai kontinuumtól" való elhatárolódással köti össze. A liberális szó démonizálásában még nagy tartalékok vannak. A legújabb ötlet: a liberális sajtó magának köszönheti a készülő médiatörvényt (ahogy a Gyurcsány-korszak felelős a Jobbikért). Nincs kétségem afelől, hogy ez is egy kellő hatékonyságú kohéziós retorika, de a facebook-ellenzékhez - vagy általában az érvelő vitához - legfeljebb érintőleges köze van. Nem is hiszem, hogy igényt tartana ilyen jelzőre.

Schmitt Pál és a gurgulázó kacaj

Nem Schmitt Pál saját kacajáról szeretnék írni, hanem arról, amit nevének puszta említése vált ki bizonyos gyülekezetekből. Példának okáért a november 14-i, Kossuth téri "azennyugdijam" tűntetés hallgatóságából. A szónok valami veretes kritikát akart mondani köztársaságunk elnökéről, de a nevének említésekor a "tömeg" beléfojtotta a szót. Nem fütyüléssel, bekiabálással vagy fújolással, egyszerűen csak felhőtlen és szűnni nem akaró kacajjal. Igazi vasárnap délutáni happening.

Messze ez volt a legvidámabb fejlemény a kormányzati nyugdíj-einstand és az alkotmánybírósági herétlenítés kiváltotta három tűntetésen (Demokratikus Charta: november 2., LMP: november 3., "azennyugdijam": november 14). Jó, hogy a jogállam roskadozása kiváltott ilyesmit belőlünk - inkább a tűntetésekre, mint a nevetésre gondolok -, de talán kevésbé jó, hogy ennyire kevesünkből. A létszám ezertől ötezerig alakult, és feltételezhető az igen erős átfedés a látogatók között. Tömegekről vagy üvöltéstől eltorzult arcokról tehát szó sincs. Többnyire amolyan polgári jogi - entellektüel hangulata volt a tüntetéseknek. Egészen biztosan nem ezek a gyűlések fogják megfordítani a történelem menetét.

Ha mégis valami patetikusan komolyat szeretnénk mondani ezekről a tűntetésekről - én mindenesetre szeretnék -, akkor olyasmivel próbálkozhatunk, hogy a rendszerváltás óta nem láthattunk ilyen méltóságkereső és rendszerkritikus összejöveteleket (még ha egy részben megelőlegezett rendszerkritikáról is van szó). Azt pedig, hogy mi biztos a történelem menetével kapcsolatban, és mi nem az, a '80-as évek második felének tűntetői sem tudták egészen pontosan. Kár lenne már előre leírni ezeknek a megmozdulásoknak a jelentőségét, csak azért, mert az aktuális eseményekre szerény hatással bírnak.

Tudom, számos ellenérv kínálkozik a méltóságkereső és a rendszerkritikus jelzőkkel kapcsolatban.

Mit kezdjünk a Charta tűntetésen elhangzó K-anyázós felszólalással vagy a Kossuth tér felől áradó hűvös leheletű, gyurcsányt-börtönbe sikoltásokkal? (az utóbbiak persze nem a résztvevőktől, hanem az elmaradhatatlan kísérőktől származtak). Valóban jó jelző ezekre a "méltóságkereső" szófordulat?

Elismerem, a narratíva egysége érdekében epizóddá kellett minősítenem ezeket az "apróságokat". Mentségemre szóljon, hogy ezt nem a tények meghamisítása érdekében teszem, hanem mert 1. nem ezek voltak a tűntetések meghatározó hangulati elemei (az érvelő vita mindhárom esetben domináns volt),  2. ezekkel együtt is látok némi előrelépést a honi tüntetés-kultúrában (a Szabadság téri mélypont után ez nem esik nehezemre),  3. a három tűntetés hangvételének tendenciája lehetővé teszi, hogy kiküszöbölendő és kiküszöbölhető epizódként tüntessük fel ezeket az egyébként felettébb zavaró jelenségeket.

De valóban nem voltak méltóságkereső és rendszerkritikus tűntetések a rendszerváltás óta? 

Hogy erre választ adhassunk, a rendszerváltás utáni tűntetések három főbb típusát különíthetjük el:

1. A Demokratikus Charta tűntetéseit '93 körül

2. Orbán Viktor nagygyűléseit 2002 után

3. A Kossuth-tériek megmozdulásait 2006-tól

Nem vitatom, hogy a "méltóságkereső" és a "rendszerkritikus" jelzők közül az egyik vagy a másik mindegyikre alkalmazható, de a kettő együttesen egyikre sem érvényes. A Demokratikus Charta és Orbán nagygyűléseit inkább a kormánykritika, mint a rendszerkritika jellemezte, a Kossuth tériek pedig a méltóságkeresésben nem voltak túlzottan erősek.

Az Orbán-gyűlések egy különös köztes pozíciót foglalnak el a másik kettő között (időben és fogalmi értelemben is). Vitathatatlanul jelen volt a méltóságkeresés igénye - az erőszak elutasítása értelmében -, de ez a méltóságkeresés már nem a kantiánus értelemben vett emberi méltóságot célozta és az egységet már nem az érvelő vitában vagy az érvek folytonosságában kereste. Másrészről, bár retorikája inkább kormány-, mint rendszerkritikus volt, számos - akkor még nem vállalt - kapaszkodót nyújtott egy átfogó rendszerkritika számára is (a polgári jogállam ellenében).

A rendszerváltást megelőző tűntetésektől a Kossuth tériek mozgalmáig tartó fejlődési ívet le lehet írni a honi tűntetés-kultúra fogalmával is. Ha a tűntetés-kultúrát a vitakultúra képzeteihez kötjük, akkor kellő határozottsággal kijelenthetjük, hogy a rendszerváltást követő két évtizedben a magyarországi tűntetés-kultúra látványosan hanyatlott. A Szabadság téri tűntetés attól függetlenül is mélypontnak tekinthető ebben a "fejlődési" vonalban, hogy ki miként minősíti a Kossuth tériek indíttatásait. A 2010. novemberi tűntetések ehhez a fejlődési ívhez képest határozottan szívderítő változást jeleznek.

Evvel együtt is, elképesztően kevesen voltunk a tűntetéseken. Kevés, de felettébb határozott és felettéb kiérlelt álláspontú ember volt jelen, akik érvek sokaságával tudják alátámasztani kritikus ítéletüket (biztos voltak kivételek is, de ehelyütt hadd ne velük foglalkozzak). Szokás az ilyen habitusú embereket a "kritikai értelmiség" kifejezéssel is illetni, hozzátéve, hogy jellemzően nem egy szociológiai vagy státusz-kategóriáról van szó. A tűntetések egyrészt azt jelezték, hogy a kritikai értelmiség lélekszáma és befolyása meglehetősen szerény, másrészt viszont azt, hogy ma is beszélhetünk ilyesmiről Magyarországon. Ízlése szerint mindenki eldöntheti, hogy melyiket tartja fontosabbnak a kétféle üzenet közül.

Orbán Viktor és szűk köre ma nem akar értelmiséget játszani és nem akar érvelve vitatkozni. Akaratokat nyilvánítának, hatásmechanizmusokat tesztelnek, és kollektív entitások mögé bújnak. Evvel nem tesznek mást, mint a "történelem" vagy a "nép" hírhedten szeszélyes, és kevéssé hiteles ítélőszékére bízzák magukat. Lelkük rajta.

Az irónia és a polgári jogállam

A szarkazmus és az irónia a polgári jogállamban vannak otthon igazán. Para-Kovács Imre lenyűgöző ebben a műfajban, és általában a Hírszerzőnek is ez az erőssége.

De mi van akkor, ha a polgári jogállamnak nevezett valami, egyszer csak elkezd roskadozni? Ahogy párolog emberi viszonyainkból a "polgári" jelző, úgy fogy el a liberális irónia briliáns futamai körül a levegő. Az irónia szerzői jogai elmosottá, az irónia maga pedig szögletessé válik. Gúny, kabaré és anonim vicc lesz belőle (publicisztika helyett teátrum).

A "polgár" szónak csak az egyik oldala a nyárspolgár, a másik oldala az autonómia és az emberi méltóság. Az irónia hitelét mindig az utóbbi oldal adja. Nem a polgárt mindenestül, csak a nyárspolgárt kritizálja. Ahol nincs polgár, ott nyárspolgár és hiteles irónia sincs.

Egy méltósághiányos világban az iróniának magát kell megcsonkítania, hogy hitelessé válhasson. Időnként le kell szállnia a méltóság-gondolat didaktikával és unalommal fenyegető világába, mert már nem hiszik el neki, hogy leszállás nélkül is ezen a talajon áll. Mert már nem érti senki, hogy mi is ez a talaj.

Belátom, unalmasan patetikusnak hangzik mindez. Nem az irónia ellen beszélek, és nem a forradalmi hevület átszellemült ábrázatát ajánlom helyette. Lehet, hogy eljön az idő, amikor semmit nem "értünk" PKI írásaiból, de én nem vágyom ilyen időkre.

A szükségállapotok eszkalációja

Csaknem közhellyé vált mind a kormányoldal, mind kritikusai körében, hogy az "Új Magyarországot"  egyfajta politikai szükségállapotként kell felfogunk (még ha egészen más értelemben mondják is ugyanezt). Bármi is legyen a "politikai szükségállapot" helyes interpretációja, minden ilyen értelmezés egy erős tény körül forog: a magyarországi képviseleti paletta radikális mértékben veszített sokszínűségéből és kiegyensúlyozottságából. Akad aki válságként, akad aki világelső teljesítményként értékeli ezt. Egyben azonban megegyeznek: a Magyarországon mára kialakult helyzet - szerintük - joggal nevezhető egy olyan politikai szükségállapotnak, amihez az utóbbi húsz év történései csaknem egyenes úton vezettek.

Ha el is fogadjuk, hogy Magyarországon politikai szükségállapot van (és nem egyszerűen válság), ennek még távolról sem egyenes következménye az a gazdasági szükségállapot, amit a "statáriális" válságadózással és az "einstanddal", vagyis a magánnyugdíjpénztári befizetések átirányításával vezetett be a kormány. Még kevésbé tekinthető egyenes következménynek, hogy most a szükségállapot fogalmi szuverénje, a jogi értelemben vett szükségállapot is beköszönteni látszik (az Alkotmánybíróság trónfosztása). Érteni véljük a lépések egymásutánját - különösen utólag -, de ezt nem szabad összetéveszteni a "nem dönthettünk másként" önfelmentő bizonyosságával.

A szükségszerűség-hiteknek nem a konspiráció-elméletek az alternatívái. Sokan érzik úgy, hogy ha egyenes következményekről nem is beszélhetünk, a szükségállapotok honi eszkalációját egy tudatos terv szülöttének kell tartanunk. Ennek alátámasztására vagy a "láthatatlan kéz" valamelyik régről ismert koncepcióját vagy egy titkos összeesküvés színes narrativáját szokás előadni. Intellektuális szempontból egyik lehetőség rosszabb a másiknál. Ezért jobb kitartani amellett, hogy a mostanában körülöttünk zajló események mögött semmiféle tudatos tervet nem kell sejtenünk. Lázár János vagy Orbán Viktor aligha tud többet az általuk életbe léptetett szükségállapotok mibenlétéről és következményeiről, mint bárki más ebben az országban. Az "akkor kell átmenni a hídon, amikor odaértünk" szentencia az orbáni retorika kimagaslóan legbiztosabb pontja.

Hannah Arendt szerint a francia forradalom eszkalációjának szomorú mintázatában semmi szükségszerűség nincs (1962, A forradalomról). Még akkor sem kell ilyesmit feltételeznünk, ha a történelmi szükségszerűség XIX. századi mítoszai, majd a XX. század totális forradalmai mögött egytől egyig a francia forradalom megrázó (kudarc)élményét sejthetjük. A "forradalmak szörnyű logikája" semmilyen értelemben nem logika, bármennyire is ismerősek azok a mintázatok, amibe a forradalmak rendszerint torkollanak.

A szükségszerűséget cáfolandó Arendt két ellenpéldát említ a forradalmak történetéből: az amerikai forradalom mellett az '56-os magyar forradalmat, amit a XX. század talán legüdítőbb fejleményének tart. Azt az '56-os forradalmat, amit most Orbán, mintha a régi vágású, rousseau-i mintázatot követve szeretne "befejezni". A rousseau-i retorika jól ismert fordulatai - az ellenállhatatlan hatalomként felfogott népszuverenitás, az általános akarat és annak oszthatatlansága, a tölgyfák alatt közfelkiáltással szavazó nép plebejus idillje, az érvelő vita "idegensége" és eredendő kártékonysága - nem állnak távol az Új Magyarországban körvonalazódni látszó hivatalos közbeszédtől. Annál távolabb esnek azonban '56 eredeti szellemiségétől, aminek a "pluralizmus" a domináns szólama. Az '56-os forradalom hagyománya immunis a determinista hevületekkel és átértelmezésekkel szemben. A "Új Magyarország" alapítóinak súlyos statikai nehézségekkel kell számolniuk, ha a magyar forradalomra akarják alapozni a szükségállapotok újabb is újabb légióit.

Nem a puszta méltányosság, inkább a kiútkeresés igénye mondatja azt, hogy a magyar hétköznapokat egyre inkább meghatározó szükségállapotok egyike sem "totális" jellegű. A politikai szükségállapot még nem jelenti azt, hogy az érvelő vita vagy az autonóm publicisztika nyomtalanul el fog tűnni a közéletből. A gazdasági szükségállapot sem jelenti azt, hogy polgári szerződéseink egy csapásra érvényüket vesztik és helyükbe a nyers hatalmi diktátum lép. Bár a jogi szükségállapot mindkettőnél fenyegetőbbnek látszik, mégsem kell elveszítenünk minden bizalmunkat a magyar vagy az európai jogrendben.

Mégis (vagy evvel együtt is): a szükségállapotok dinamikája ma azt sugallja, hogy a polgári jogállam vesztésre áll más, "feszítő igényekkel" szemben.

Ez olyan váratlan fejlemény, amivel akár csak pár hónappal ezelőtt sem számolhatott senki. Egyes politikai szereplőkről elhangozhattak - és el is hangoztak - jóslatok, de magáról a polgári jogállamról senki sem feltételezte, hogy alapjaiban inoghat meg. A polgári jogállam az a keret, ami a szükségállapotokban is biztosíthatja folytonosságot. Maga a polgári jogállam azonban nem olyasmi, amit felfüggeszthetnénk. A "népakarat" - pontosabban a népakaratra való hivatkozás - nem töltheti be annak a folytonossági közegnek a szerepét, amiben a polgári jogállam ki-be kapcsolgatása értelmezhető lenne. Ha a népakarat mindenek felett úr, akkor csak a polgári jogállam kiiktatása merülhet fel, a "visszakapcsolás" ugyanebben a keretben értelmezhetetlen.

Bármennyire is csábító legyen a "mindig is tudtuk" kezdetű gondolatmenetek belenyugvó bölcsessége, a mai helyzetben ez mit sem segít. Ellenkezőleg: az egyetlen "emberi" lehetőség a kibontakozásra az "állampolgári rácsodálkozás". Foucault-nak sem kell elhinnünk, hogy maga az érvelő vita is része a "rendszernek". Csak akkor és annyiban, amilyen mértékben magunk is alattvalóivá válunk a szükségszerűség nagy ívű koncepcióinak. Lehet, hogy alulmarad a polgári jogállam (feltéve, de meg nem engedve), ám ennek esetleges bekövetkeztében semmi olyasmi nincs, amit szükségszerűségként kellene tisztelnünk.  

Ez most akkor szükségállapot (vagy mi)?

Ma úgy látszik, hogy az einstandtól pár nap alatt eljuthatunk egy nyilvánosan nem vállalt szükségállapotig. Kormánykörökből egyre gyakrabban hallhatjuk a "rendkívüli", "szükség-", "kivételes" és hasonló jelzőket. Nem egyszerűen politikai, hanem kifejezetten jogi kontextusban. Az Alkotmánybíróság az alkotmányos rendet emlegeti, és távolról sem a megszokott udvarias klisékben. A Hírszerző publicistái eközben vidáman gyurcsányoznak, az LMP egyszerre Kazahsztánozik és like-ol ("I love Alkotmánybíróság"), a liberálisok sokatmondóan (?) hallgatnak, TGM pedig mindig is tudta.

Az egész egy összeomlani készülő polgári jogállam kaotikus ábrázatát mutatja.

Nekem még nem adatott meg, hogy ilyesminek részese lehessek. És soha nem is szerettem volna ilyesmit megélni. 


Az Alkotmánybíróság közleménye
Hírszerző: A Gyurcsány-probléma
TGM: Az államcsíny és a nyíltan ellenforradalmi jobboldal

A magánnyugdíj transzcendenciája

Eddig lusta és illően "plebejus" voltam, így hát ott ragadtam a jóöreg felosztó-kirovóban. Most, hogy túl vagyok életem delén, és kormányunk feje íly nagy kedvet csinált nyugdíjunk második lábához, egyre elegánsabbnak tűnik az átlépés gondolata a magánnyugdíjas létbe. Mi más lenne ez, mint transzcendencia. Ha így teszek, akkor érdek nem vezet, de valami kolosszálisan nagyot sem kockáztatok. A jó isten sem sem érti - hát még én - hogy a felosztó-kirovó miért ne roskadna össze hamarosan. Aztán meg bizsergető érzés lenne, ha az én pénzemet is szorgos felosztó-kirovók irányítgatnák ide- meg oda.

A liberális hagyomány és az LMP

A magyar liberális közösség sokak szerint a múlté, és maga a liberalizmus is hitelét vesztette a ma körvonalazódó domináns politika-értelmezésben. Evvel együtt is kevesen vitatják, hogy a "liberális szavazókra" - mint szociológiai és életvezetésbeli gyűjtőfogalomra - való hivatkozás olyan igazodási pont, amivel valamilyen módon számolnia kell a politikai pártoknak (még ha ennek a feltételezett szavazói körnek önálló képviseletre most nincs is esélye).

Egészen a közelmúltig úgy tűnt, hogy van egy olyan új párt a magyar politikai palettán, aminek érdemi köze lehet a liberális szavazókhoz. A tavaszi parlamenti választáson feltűnőek voltak a hasonlóságok az LMP új, és az SZDSZ régi szavazói között, mind a demográfiai jellemzőket, mind a szavazatok területi eloszlását illetően. A liberális szavazók személyes tapasztalatai is ezt a feltételezést erősítették.

Ehhez képest bizonyultak némileg váratlannak az LMP megnyilvánulásai a kormányváltás óta. Úgy tűnik, hogy az arculatát és szavazóbázisát kereső LMP visszautasítja azt az egyébként kézenfekvőnek tűnő opciót, hogy a magukat még ma is liberálisnak valló szavazókat képviselje. Miután nem hajlandó érdemi kontinuitást vállalni a szabadelvű hagyománnyal (még a megújítás értelmében sem), arra kell következtetnünk, hogy vagy a korábbi liberális szavazók önértékelésének radikális újraformálását várja, vagy egy tőlük teljesen független szavazói körre szeretne támaszkodni.

Egyik következtetés abszurdabbnak tűnik a másiknál. A liberális szavazókat mi sem jellemzi kevésbé, mint a "megtérés" varázslatos aktusa, illetve személyes integritásuk feladása. Tömeges léptékben nem fognak szembefordulni sem a harmadik köztársasággal, és végképp nem a rendszerváltással, mert korábbi morális ítélkezéseik ehhez a standardhoz kötik őket. A '80-as évektől kezdve a liberálisok közötti leghatározottabb kohéziós erő a rendszerváltás vélt vagy valós értékkészlete volt. A radikális újrakezdés LMP által erőltetett víziója nem a liberális szavazókra van szabva. Nem az újrakezdés, hanem a rendszerváltás értékeihez való visszatérés gondolata áll közel hozzájuk.

 A liberálisoktól élesen eltérő szavazói kör azért nem jöhet szóba, mert az LMP apró betűs lábjegyzetei - de nem a vezérszólamai - elismerhetően közel állnak a liberális ethoszhoz (a lábjegyzeteik alapján mégsem annyira radikálisan újrakezdők). Legfeljebb arra számíthatnak, hogy az amúgy sem túlzottan nagyszámú liberális szavazó közül a fiatalabb korosztályokat szólítják meg. Felettébb valószínű azonban, hogy túlbecsülik ennek a szavazói körnek a súlyát (de legyen úgy).

A parlamenti választások előtt még érthetőnek és respektálhatónak tűnt, hogy a többségében liberális toposzokat alkalmazó LMP miért nem vállal közösséget a korábbi liberálisokkal. Senki sem száll fel szívesen egy süllyedő hajóra. Az LMP azonban az önkormányzati választásokra is saját, brand new fregattal nevezett be, és megvetően utasítja el, hogy új járművének bármi köze lenne a korábbihoz. A hajójukra ugyan bárki - vagy csaknem bárki - átszállhat, de minden felszállónak magára kell vállalnia a megvető elfordulást korábbi önmagától. Ha ezt megtette, nagyjából ugyanazt mondhatja, mint korábban, legfeljebb a szabad versennyel kapcsolatos nézeteit kell kissé áthangolnia.

A népítélethez való túlzottan buzgó igazodáson túl a német zöldektől átvett viselkedésminták is szerepet játszhatnak a magyar zöldek különös önértelmezésében. A német zöldek számára '68 hagyatéka csaknem megkérdőjelezhetetlen értékforrás, és hasonlót feltételezhetünk az LMP-vel kapcsolatban is. Szlogenjeik és programpontjaik túlnyomó többsége innen ered, és nem a közhiedelemben még mindig nekik tulajdonított antiliberális etatizmusból. Bár a keleti és a nyugati '68 értelmezések között lényeges párhuzamok vannak, a "liberalizmus" szóhoz való viszonyulásukban alapvető az eltérés. '68 nyugati mintázatában igen határozott szerepet kap a liberalizmus-kritika, ami mindenekelőtt a '60-as évek nyugati main-stream-jének kritikája. Ennek megfelelően a német zöldek legfeljebb vonakodva és ellenpontozva vállalják a "liberális" jelzőt. Kelet-Európában azonban a liberalizmus és a '68-as hagyomány mind történeti, mind fogalmi értelemben összefonódott egymással (a '68-as Kelet-Európai main-stream a legkevésbé sem volt liberális). Bár meg lehet próbálkozni ezeknek a szálaknak a kibogozásával, az bizonyosan nem járható út, hogy az új "alternatívok" előzmény nélküli nóvumként igyekeznek betörni a köztudatba. Természetesen voltak előzményeik, és ezek az előzmények a korábbi szabadelvű közösségben, illetve a mai liberális szavazói körben találhatók.

Az LMP fővárosi programja ugyanezt a kettősséget mutatja: látványos elhatárolódás a liberális  előzményektől a címszavakban, majd jórészt ismerős törekvések az apró betűs részben. Talán annyi újdonságot észlelhetünk a tavaszi program hangvételéhez képest, hogy a szabadság szó előfordulási gyakorisága lényegesen csökkent (a körülírásai azért jelen vannak). A közvetlen részvételre annál többet hivatkoznak, de elgondolkodtató, hogy mindezt egy párhuzamosan folyó, határozott centralizáció mellett kell elképzelnünk: a kerületek szerepe csak a végrehajtás lenne, minden érdemi gondolatnak a fővárosi tudáscentrumban kell fogannia.

Lehet, hogy az LMP vezetői a csodaváráson túl abban bíznak, hogy a liberális szavazók az elképesztően szűkké vált kínálatból úgy sem találnak jobb választást, mint az ő jelöltjeiket. Ez azonban több szempontból is problematikus. Egyrészt a liberális szavazói aktivitást nyilvánvalóan csökkenti a megszólíttatásuk hiánya (lásd a Hírszerző legfrissebb publicisztikáit). Másrészt más pártok jelöltjeire is szavazhatnak, különös tekintettel arra, hogy az MSZP - legalábbis fővárosi kampányszlogenjeiben - az LMP-nél nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy megnyerje magának ezt a választói kört. Harmadrészt az LMP folytonos önpozícionálásával olyan mély sebeket oszthat és kaphat, amelyeknek a gyógyításában már nem segítenek a későbbi pályakorrekciók.

A magam részéről nem szeretnék lemondani arról a várakozásról, hogy az LMP a magyar liberális hagyomány (egyik) folytatója illetve megújítója lehet. Az utóbbi hónapok fejleményei azonban semmiképpen nem erősítették ezt a várakozást. A magyar zöldek nem hogy közeledtek volna, hanem nyilvánvalóan távolodtak a magukat liberálisnak valló szavazóktól. 

Elmondatlan búcsúbeszéd

Húsz éven át voltam tagja a Ferencvárosi Önkormányzat képviselőtestületének. Olyan időszakban, amikor - legalább eleinte - úgy érezhettük, hogy valami egészen újat, egészen eredetit hozunk létre. Ma is azt gondolom, hogy valóban új és valóban eredeti, csak a szabad vitában, illetve az adott szavak hálózatának mélyen emberi világában jöhet létre. Mi pedig valami ilyesminek lehettünk a részesei és alakítói.

Mára jórészt elfogyott a kezdeményező képességem (nem annyira az akaratom, inkább a lehetőségeim). Sokszor értetlenül állok a mára körülöttem-körülöttünk kialakult világban, és avval sem áltathatom magam, hogy Ferencvárosnak "szüksége van rám" (még ha - némileg szerénytelenül - úgy is gondolnám, hogy valaha is szüksége volt). Visszavonhatatlanul lezárult egy korszak, minden hibájával és erényével együtt. Belátom, hogy új lendületre, friss levegővételre van szükség, és ehhez az én személyem nem nyújt már kellő garanciát. Olyan emberek kellenek a helyi parlamentekbe, akik jobban megtalálják a helyüket a rendszerváltás utáni magyar demokrácia-történet második korszakában.

A ciklus lezárultával történő visszavonulásom nem a "politikai" vitáktól és részvételtől való elfordulást jelenti - ehhez önmagamat kellene megtagadnom -, és végképp nem Ferencvárostól való eltávolodást. Egy hangsúlyozottan civil ("nem-hivatalos") közegben szeretnék újra magamra találni. Húsz évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy civil és önkormányzati erős átfedésben lehet egymással, mára azonban a helyi önkormányzatokból végletesen kiszorult az autonómia-gondolat. A ma uralkodó politikaértelmezésben a helyi önkormányzatok jobbára egyszerű helyhatóságként jelennek meg. Nem szeretnék mást tenni, mint visszahelyezkedni az induló-pozícióra: a '80-as és részben a '90-es évek "civil" és autonómiaközpontú politikai világérzékelésébe.

Köszönöm képviselőtársaimnak a közös munkát, külön is kiemelve azt a négy képviselőtársamat, akivel húsz éven át dolgoztunk együtt:  dr. Gegesy Ferencet, Hubert Bélánét, Hardi Róbertet és Pál Tibort.

Az alább következő "hagyaték-leltár" inkább magam számára íródott, mint a nyilvánosságnak, de megtisztelnek, ha elolvassák. Egyfajta személyes számvetés azokról a kezdeményezésekről, amelyekben a megszokottnál talán több szerepem lehetett. Hangsúlyozom: nincs olyan "tétel" ebben a listában, amit tisztán egy-személyes teljesítményként lehetne vagy kellene felfogni. Ha bárki úgy érzi (és sokan lehetnek ilyenek), hogy az alábbiak kezdeményezésében legalább a sajátomhoz mérhető szerepe volt, akkor minden további nélkül vállalom vele a társszerzői viszonyt.   Végképp nincs szó egyfajta "siker-listáról" - mindegyik teljesítménynek megvannak az árnyoldalai is, amire szintén igyekszem kitérni.

A "szabad vita" intézményei az önkormányzat alapszabályában

Az önkormányzat megalakulását követően előterjesztője lehettem az önkormányzat szervezeti és működési szabályzatának. Két olyan intézmény is szerepel a helyi "alkotmányban", ami más önkormányzatoknál - ebben a formában - nem fordul elő:  a rendeletek tárgyalási rendjére vonatkozó "két-fordulós nyilvános vita", illetve a sikertelen döntéshozatalokat követő "rövid vita" intézménye.  Mindkét intézmény máig életben van, de tartalmi értelemben egyre inkább a kiüresedés, a puszta formalizmussá válás fenyegeti. Evvel együtt is bízom abban, hogy benne maradnak Ferencváros alkotmányában, és az egymást követő Képviselőtestületek módot találnak arra, hogy visszaadják eredeti rangjukat és céljukat, a szabad vita szolgálatát. 

Ráday-Tompa gyalogos tengely, alternatív kultúra

A Ráday utca - Tompa utca gyalogostengely kezdeményezése és a két történeti terünk - Bakáts tér és Ferenc tér - összefűzésének gondolata mindvégig meghatározó volt a tevékenységemben. Ehhez járult többünk elszánt "vonzalma" az alternatív kulturális megnyilvánulások iránt, ami végül a "Ráday kultucca" jól ismert koncepciójához vezetett. Ma talán úgy tűnhet, hogy ezt a koncepciót mindenkor osztatlan egyetértés övezte, ez azonban közel sincs így. A '90-es évek közepén számos olyan alkalom adódott, amikor csaknem egyedül maradtam a képviseletével. Az évtized végére a kultucca támogatása csaknem egyöntetűvé vált, de 2005-től kezdve újabb fordulat következett: az alternatív kultúra támogatása háttérbe szorult. Ennek leglátványosabb - és számomra leginkább idegen - mérföldköve a Kultiplex lebontása volt. Mára csak töredékek maradtak a Ferencvárost korábban jellemző alternatív-kulturális miliőből. Ez akkor is bántóan igaz, ha az intézményesített kultúra terén jelentős előrelépés történt.

A két történeti terünk felújítása csak részleges eredményre vezetett. Megtiszteltetés számomra, hogy egyik kidolgozója lehettem a Ferenc tér és a környező sétálóutcák felújítási konstrukciójának és részese lehettem a tervezési folyamatnak (természetesen csak véleményezőként). Tudom, hogy a Ferenc tér felújításának megítélése nem teljesen egyértelmű, mégis azt hiszem, "jövőt álló" közösségi tér jött létre.

Társasház-felújítási pályázat

Ma a kerületi és nagyvárosi önkormányzatok többsége rendelkezik a "társasház-felújítási" pályázat valamilyen formájával. Az azonban kevésbé ismert, hogy Ferencváros konstrukciója volt az első, és a többi önkormányzat számára ez a modell adott mintát. Az általam előterjesztett eredeti konstrukciót később pontosítások követték, mégis kellő alappal mondható, hogy működőképesnek és hasznosnak bizonyult. És ami ennél is fontosabb: a húsz év során legfeljebb elvétve merült fel olyan vélemény, amely a pályázatok kiírásának vagy elbírásának igazságosságát vitatta volna.

Építészeti értékek védelme

A kerületi - illetve általában a városi - önkormányzatok között Ferencváros rendelkezik az egyik legátfogóbb szabályozási, intézményi és gyakorlati háttérrel az építészeti értékek védelmének vonatkozásában (a természeti értékek - pl. a fák - védelmében sokkal kevésbé állunk jól). Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy kezdeményezője és előterjesztője lehettem a védettségről szóló rendeletnek, illetve a védettséggel kapcsolatos támogatásoknak. A ferencvárosi értékvédelemnek ma már olyan erős hagyományai alakultak ki, hogy minden esély meg van arra, hogy ez hosszú távon is Ferencváros egyik kitűntető jegye maradjon.

Új parkok Középső-Ferencvárosban

A Ferencvárosi rehabilitáció egyik megkülönböztető vonása, hogy előzmény nélküli, teljesen új parkokat és közösségi tereket is létre tudtunk hozni korábban beépített területeken. Ezek közül akad néhány olyan park, amelyekkel kapcsolatban szívesen - és remélem megalapozottan - vállalhatom magamra az "ötletgazda" szerepét. A Lenhossék park háztömbjére 1990-ben még intenzív továbbépítési lehetőség volt érvényben, ami - szerencsére - nem valósult meg. A továbbépítési tervek meghiúsulását követően merült fel az a gondolat, hogy az egyébként is viszonylag alulépített és rossz állapotú épületekkel rendelkező háztömbnek kiváló adottságai vannak arra, hogy az épületek bontását követően a Ferenc térhez hasonló karakterű park válhasson belőle. Az Örökimádó (vagy Salkaházi Sára) park létrejöttének a templom neogót apszisának a publikum elé tárása, illetve az egyik legfontosabb '56-os helyszínről való méltó megemlékezés volt az eredeti indíttatása (a volt BM garázs a mai park területén állt).  A kisebb volumenű parképítések közül a Thaly Kálmán utcai játszópark áll hozzám a legközelebb, amihez a korábbi földszintes épület áttört homlokzat-fala szolgál kerítésül, és - nem mellesleg - azt a célt is szolgálta, hogy megőrizzünk egy 100 éves platánfát.

A dzsumbuj lebontása

Az elmúlt két évtizedben az Illatos úti "dzsumbuj" - menthetetlenül és visszafordíthatatlanul - olyan állapotba került, ami szinte lehetetlenné tette a falai között az emberhez méltó életet. Szigetszerűsége, ipari környezete, építészeti karaktere - és nem a benne lakók - predesztinálták erre a sorsra. Az elsők között és kitartóan képviseltem azt az álláspontot, hogy az önkormányzatnak állami vagy fővárosi támogatás hiányában is meg kell kezdenie az épületek bontását, mégpedig oly módon, hogy a lakók tisztességes és nem-telepszerű elhelyezést nyerjenek.

A Mester utcai fasor

Talán a Mester utcai fasor 90 éves fáinak védelmét nevezhetem a leginkább "személyes ügyemnek". Még akkor is, ha időközben számos más támogatója is akadt a törekvésnek (Melly Flávia, Bácskai János és még sokan mások), és erősen töredékesek a fasor megőrzésével kapcsolatos eredmények. Számtalan olyan eset fordult elő, amikor csak zajos szóváltások eredményeként sikerült megmenteni egy-egy fát a "fűrészes emberektől". A 2000-es évektől részben rendeződött a fasor sorsa, és ma már nem nagyon fordul elő, hogy az utca lakóinak össze kelljen futnia egy-egy ad-hoc kivágási akció elhárítása céljából.

Városrehabilitáció

Annak, hogy utolsó helyen említem a Középső-Ferencvárosi városrehabilitációt, nem az az oka, hogy kevésbé tartom fontosnak a fentieknél. Épp ellenkezőleg: ez adta a gerincét az egész képviselői "pályafutásomnak". Már 1988 előtt végigfotóztam minden egyes Középső-ferencvárosi épületet, és a Szabó Ervin könyvtárban összegyűjtöttem az összes ferencvárosi építési engedély kivonatos adatait (az 1800-as évek közepétől kezdve álltak rendelkezésre adatok). Ennélfogva a rendszerváltást követő első önkormányzati választásra már meglehetősen határozott elképzeléseim voltak a 80-as évek közepén kezdődött tömb-rehabilitáció folytatásáról és kiterjesztéséről.

Mindamellett - vagy evvel együtt is - a város-rehabilitáció a fentieknél is hangsúlyozottabban több-szereplős teljesítmény. Kétség nem fér a polgármester úr, számos képviselőtársam, a főépítészek, a Beruházási Iroda és a SEM IX. munkatársainak alapvető szerepéhez. Tizenhat éven át voltam a Városfejlesztési Bizottság elnöke és előtte alpolgármesterként is a városfejlesztés volt a legfontosabb működési területem, tehát számomra is megadatott, hogy alkotó részese lehessek a közös munkának.

Hovatovább, a városépítészetnek nem feltétlenül az önkormányzat a főszereplője, az önkormányzati beruházásokon túl épp ennyire fontosak a külső beruházók. Ha az elmúlt húsz év hozzám legközelebb álló, nem-önkormányzati építkezéseit kellene felsorolnom, akkor a Nemzeti Színházhoz kapcsolódó park, a színház előtt fokozatosan kialakuló épületsor, a Liliom utcai Trafó, a Páva utcai Holokaust Emlékközpont, a SOTE Thaly Kálmán utcai épülete, vagy a Közraktárakból mostanság előbújó CET biztos előkelő helyet kapna a felsorolásban.

Kudarcok

Számtalan kudarcom közül csak néhányat említenék.

A '90-es évek elején meglehetős vehemenciával igyekeztem elérni, hogy kerékpárutak létesüljenek Ferencvárosban, ezeket a törekvéseket azonban igen szerény siker koronázta.

Ennél is több energiát fordítottam a ferencvárosi kisebbségi önkormányzatok - különösképpen a Roma Önkormányzat - támogatására illetve autonómiájuk, döntésképességük és elfogadottságuk erősítésére. Ha a '90-es években sikerült is elérni eredményeket ezen a téren, ma úgy látom, hogy ezek a vélt eredmények múlandónak bizonyultak.

Hajdani alapvető célkitűzéseim között említhetem a helyi sajtó autonómiájának intézményes garanciákkal való biztosítását. Ma nem pusztán a garanciák hiányoznak, hanem az azt tartalommal felruházó praxis is. Nem jöttek létre a szabad publicisztika olyan fórumai, amiből kirajzolódhatna egy karakteresen ferencvárosi nézőpont. Mindez azonban nem annyira sajtó munkatársainak, mint inkább a politikai oldalnak róható fel.

Azt is kudarcaim közé sorolom, hogy nem sikerült meggyőznöm a képviselőtársaimat a képviselői tiszteletdíjak jelképes szinten tartásáról (eleinte volt erre esély, és nem is egyedül képviseltem ezt az álláspontot). A tiszteletdíjak mértéke is hozzájárult ahhoz, hogy civil és önkormányzati útjai szétváltak.

Hálapénz demokrácia Magyarországon

A XX. századi politikatörténet talán legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a demokrácia szó minden válságot, minden politikai ámokfutást és minden technokrata elszürkülést túlélt. A demokrácia a XX. század nagy túlélője még akkor is, ha ma sincs iskolás definíciója.

Magyarországon sincs okunk arra, hogy az utóbbi évek választói megnyilvánulásaiból felsejlő politika-értelmezést ne nevezzük demokráciának. Számos okunk van azonban arra, hogy a magyar demokrácia válságáról beszéljünk. És arra is alapos okunk van, hogy ezt a válságot viszonylag tartósnak feltételezzük. Csatlakozva számos más névadási kísérlethez (plebejus demokrácia, szimulált demokrácia), a saját javaslatom a magyar politikai kultúra mai állapotának jellemzésére, a "hálapénz demokrácia" kifejezés.

Egészen biztos, hogy nem osztja mindenki a magyar demokrácia válságával kapcsolatos nézeteket. Orbán Viktor úgy értelmezi az utóbbi néhány év választói megnyilvánulásait, mintha az a demokráciának egy önmagában is megálló, magyar útját rajzolná elénk, és készségesen segít a rajzolásban. Amit rendszerint a demokratikus deficitként szokás felfogni - a vita hiányát, a képviselet feltűnő homogenitását, az ellensúlyok jelentéktelenné válását -, azt a demokrácia erényeként állítja elénk. Szerinte a magyar demokrácia most talált csak igazán önmagára.

Egyáltalán milyen alapon mondhatjuk azt egy demokráciáról, hogy válságban van, ha a demokráciának elismerten nincs iskolás definíciója? Egyrészt mindenkit köt a saját korábbi demokrácia-értelmezéseiből fakadó koherencia-igény, ami ad némi stabilitást a demokrácia fogalmának. Másrészt van egy olyan válság-indikátor, amitől egyetlen demokrácia-értelmezés sem szabadulhat: a demokrácia problémamegoldó képességének hanyatlása.

A magyar demokrácia probléma-megoldó potenciálja annak ellenére is mélypontra jutott, hogy soha nem látott mértékű döntéshozatali potenciál alakult ki a parlamentáris testületekben. A hanyatlás talán leghatározottabb jelzője a hálapénz kérdése. Kevés olyan ember van Magyarországon, aki nyilvánosan is vállalná azt a véleményt, hogy a hálapénz praxisával minden rendben van. De még kevesebb olyan ember van, aki a 2008-as népszavazás után érdemi reményt lát arra, hogy a belátható jövőben képesek leszünk változtatni ezen a mindenki által elutasított praxison.

A 2008-as népszavazás nem pusztán az aktuális kormányzat számára hozott megrázkódtatásszerű eredményt, hanem az egész magyar politikai közösség számára. Joggal feltételezhetjük, hogy a hálapénz kérdésének megoldhatatlansága számos más területen is érvényesülni fog, mert a 2008-as népszavazás példázata túlontúl könnyen általánosítható:  egy mindenki által megoldandónak gondolt kérdésben képtelenek voltunk megoldást találni, és éppen a megoldás elodázása - és nem egy alternatív megoldási javaslat - eredményezett soha nem látott választói támogatottságot az egyik politikai oldal számára. A mai parlamenti többség jórészt a megoldások elodázásának köszönheti a létét és legitimációját. Nehéz feltételezni, hogy ilyen keletkezéstörténet mellett képes lesz valódi megoldásokat nyújtani, és arra sem látszik érdemi esély, hogy a riválisai képesek lesznek erre.

A rendszerváltás előtti időkből ránk maradt hálapénz több szempontból is kitűnik a magyar demokrácia előtt álló, megoldásra váró problémák közül. A hálapénz megítélésében mutatkozó tanácstalanság nem sorolható azok közé az átmeneti válságjelenségek közé, amelyek a demokrácia "üzemszerű" működéséhez hozzátartoznak (a pénzügyi egyensúly zavarai, az oktatás finanszírozás vagy a magyar állampolgárság körüli viták mind ide sorolhatók). Már önmagában az a tény is figyelemre méltó, hogy 16 évet kellett várni arra, hogy valamelyik kormányzat megpróbáljon tenni valamit a visszaszorításáért. A liberálisok meg voltak győződve arról, hogy semmi más nem hiányzik a megoldáshoz, mint a kormányzat határozottsága. Csalatkozniuk kellett, és tévedésük ára a liberális politikai közösség teljes megsemmisülése lett.

Nem akarom azt mondani, hogy minden nehézségünk és problémaérzékelésünk visszavezethető erre az egyetlen kérdéskörre. Végképp nem gondolom, hogy létezne valamiféle magyar karakter, ami mintegy sorsszerűvé tenné a hálapénz megoldhatatlanságát. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a hálapénz kérdéskörének történetisége (a kudarc közös élménye) illetve a hálapénz kifejezés egzisztenciális utalásrétegei közelebb vihetnek a magyar demokrácia jelen állapotának megértéséhez.

A hálapénz ügye egyfajta lakmuszpapírként is felfogható. Ha eljutunk oda, hogy a hálapénz kérdéséről végre újra értelmesen tudunk beszélni -, akkor közel kerültünk a demokrácia válságának végéhez is. Ha pedig a hálapénz a társadalmi együttélés egy vállalható - nem egyszerűen tolerálható - modelljeként jelenik meg közbeszédben, az kellő megbízhatósággal jelzi a demokrácia végét.

A hálapénz praxisának talán legfontosabb ismérve, hogy bár többé-kevésbé a nyilvánosság előtt zajlik, mégis eredendően vitaképtelen. Éppúgy nincs köze az alkuhoz, mint amennyire racionális érveléshez sem. A paraszolvencia mértékét nem az emberi hitelesség vagy az érvek koherenciája, hanem az esendőségeinkben való kölcsönös jártasság szabja meg.

És éppen ez a vitaképtelenség - sőt vitaiszony - az, ami annyira jellemzi a ma uralkodó honi politika-felfogást. A politikait ma szinte senki sem a szabad vita jelentéstartománya körül pozícionálja. A "politikai" jelentése - ha talán még nem is a gyakorlata - eljutott egy keserűen alantas régióba: a politika mindenekelőtt hála és pénz dolga, nem a vitáé vagy az emberi méltóságé. A mai magyar politika bántóan vita- és méltósághiányos. Ha a politikai kultúrát a vitakultúra képzetein keresztül próbáljuk megközelíteni, akkor a hálapénz demokrácia a politikai kultúra keservesen alacsony szintjét képviseli.

A hálapénz demokráciában a "társadalmi" és a személyes ítéletalkotás útjai rendszerszerűen elválnak egymástól, a népszavazások eredménye kollektív kudarcélményként jelenik meg a közös emlékezetben. A társadalom egyre inkább egy láthatatlan kézre emlékezteti a kortársakat, amit nem lehet már leírni egyének összességeként. Az autonómia-igény helyébe a szuverenitás képzetei lépnek, a személyes és közösségi identitástudat egyre inkább emlékeztet egy különös betegségtudatra.

A szabadság-gondolatnak - aminek mindig is a szabad vita valamilyen képzete állt a középpontjában - a hálapénz-demokráciában rendkívül szűkös hely marad. A vita már nem a politika jelensége, a "politikai vita" kifejezés egyre értelmetlenebbül cseng. Mint mondják: valóságérzéketlen utópia. A publicisztika és a parlament - a demokrácia két szimbolikus kelléke - fennmaradhat ugyan, de ehhez mindkettőnek konkrét (társadalmi) funkciók betöltésével kell legitimálnia magát.

Magyarországon nem egyszerűen a liberális politikai közösség hitelessége tört meg, hanem általában véve a szabadság-gondolaté. Ha hárul is felelősség a liberálisokra az utóbbi évek szomorú történéseiért, a vitakultúra hanyatlása bizonyosan nem nekik róható fel. Ha volt egy határozott kontraszelekció a harmadik köztársaság politikai aktorai között - és ki vitatná hogy volt -, az nem a társadalom ellenére történt, hanem éppen a láthatatlan kézként felfogott "társadalomhoz" való idomulási hullámok vezettek egyre mélyebbre. Egy liberális politikai közösség ilyen mértékű idomulási elvárásoknak önmeghasonlás nélkül képtelen eleget tenni. A hálapénz-népszavazással végképp elfogyott körülötte a levegő, nem volt már képes arra, hogy bölcs döntésként értelmezze a kollektív akaratot.

Ma sem látunk sokkal többet, mint egy újabb idomulási hullámot. Erre a hullámra sokan felültek - vagy kétharmadnyian -, de sem ők, sem mások nem tudják, hogy ez a minden korábbinál nagyobb szívóerejű áradat hova repíti Magyarországot. A harmadik köztársaságot követő kvázipolitikai látszatvilágnak nincsenek dedikált szerepkörei. Lehet, hogy egyszer valaki valóban ráérez a korszellemre, de ez a hálapénz demokráciát is meghaladó heroikus gyógyító - szerencsére - nincs még közöttünk. A jelenlegi leghatalmasabb hullámlovast súlyos tehertétel nyomasztja, ami csak ideig-óráig maradhat homályban: épp úgy a harmadik köztársaság "átmeneti és zavaros" politikai kultúrájának beavatott aktora, mint azok, akiket a legutóbbi "megtisztulási hullám" már elsöpört.

Régi (és joggal nem szeretett) politikai bölcsesség: minden politikai közösségnek - hogy valóban "szabad" lehessen - meg kell tapasztalnia, milyen az, amikor saját jogon zülleszti le önnön politikai kultúráját. A hatalom megosztására vonatkozó nézetek Angliában is csak VIII. Henrik ámokfutását követően válhattak az egyéni akaratokat tartósan meghatározó élménnyé. Csak bízhatunk abban, hogy az élményekbe való alámerítkezésünk nem lesz túlzottan időigényes.

A hálapénz demokráciának rövid távon nem látszik az ellenszere. A szereplők minden bizonnyal változni fognak, de a domináns politika-értelmezés jó ideig köztünk marad. A liberálisok a következő években "csak" abban bízhatnak, hogy visszanyerik elveszett tartásukat. Ehhez azonban nem egyszerűen a kormányzat, hanem időnként a "társadalom" ellenzékének hálátlan szerepét is magukra kell vállalniuk (a legkézenfekvőbb példa erre a romák megítélése).

Ha valami mégis reményt adhat a magyar politikai kultúra jövőjét illetően, az 1956 és 1988 kitörölhetetlennek látszó hagyatéka. Az új idők új aktorai ma is szükségét érzik annak, hogy a kettő közül legalább az egyiket magukévá tegyék. Semmi sem világos azonban annyira '56 és '88 hagyatékából, mint a pluralizmus igénye. Képtelenség erre az alapra építve legitimálni a hálapénz demokrácia szürke egyöntetűségét, vagy - még inkább - az azon is túlmutató, harsányan homogén politikai konstellációkat. Azok az újra és újra fellángoló értelmezési rohamok, amelyek a hálapénz demokrácia beköszöntét '56-hoz vagy '88-hoz akarják mérni, kudarcra vannak ítélve. A hálapénz demokrácia soha nem válhat valódi értékhivatkozássá. Semmi jobbat nem mondhatunk róla, mint hogy a "mienk", és tanulhatunk belőle.