A NER támogatottságának lassú eróziója

 Gyakori vélekedés, hogy a NER az elmúlt 14 évben folyamatosan erősödött és talán már el is érte azt a kritikus szintet, ahonnan nincs parlamentáris visszaút egy kiegyensúlyozottabb állapothoz. A hatalom-koncentráció mértéke valóban egyre erősebbé vált, de a NER támogatottsága távolról sem ugyanezt a trendet mutatja. Éppen ellenkezőleg: folyamatos erózió figyelhető meg és egyre nagyobb a valószínűsége egy lehetséges átbillenésnek: a kértharmados alkotmányozó hatalom elvesztésének vagy a NER-ellenzék kormányra kerülésének (NER ellenzék alatt azokat a választókat értem, akiknek rendszerszintű vagy morális fenntartásaik vannak a NER-rel szemben).

A részletesebb elemzés előtt érdemes rátekinteni a két mellékelt diagramra. 

NER szavazók aránya 2010-től, Lineáris illesztés (képfájl)
NER szavazók aránya 2010-től, Mozgóátlagos illesztés (képfájl)

Mindegy melyik módszertannal vizsgáljuk a trendeket, a NER támogatottságának lassú apadása mindegyik módszerrel és mindegyik választástípusra szembeötlő. A fővárosi választások egyfajta prekurzorként értelmezhetők: a fővárosban már 2017 körül elfogyott a NER többsége, az országos választások görbéje pedig 8-10 éves fáziskéséssel követi ugyanezt a trendet (magasabb bázisról indulva).

Tizennégy év elegendőnek látszik ahhoz, hogy megfelelő időskáláról szemlélhessük a változásokat. Nem zárható ki, hogy a ma látható trendekről idővel kiderül, hogy egy még nagyobb időskálán átmeneti kilengéseknek bizonyulnak, de a politikai jelenségek leírásához ritkán van szükség egy emberöltőnél nagyobb áttekintésre. Márpedig a NER fennállása, és a hozzá kapcsolódó rendkívül határozott politikai törésvonal, lassan az emberöltőként számon tartott 20 évhez közeledik. Az ilyen hosszú időtávon kirajzolódó trendeket érdemes komolyan venni, mert általában olyan, a felszín alatt zajló folyamatokat jeleznek (pl. demográfiai folyamatok, generációváltás), amelyek jórészt függetlenek az aktuálpolitikai csatáktól.

A részletes elemzésben egy viszonylag kézenfekvő, de annál nehezebben kétségbe vonható tény-készletre támaszkodom:  a NER támogatóinak és ellenzékének arányára az országgyűlési, EP és önkormányzati választásokon, illetve ennek az aránynak az időfejlődésére. A NER-hez való viszony megállapításában hangsúlyozottan nem a politikai szereplők viszonyulása az elsődleges kritérium, hanem a mögöttük feltételezett szavazóközönség irányultsága. Példaként: lehet, hogy Magyar Péter politikai szocializációja a NER (illetve 2006-os előzményei) értékvilágában gyökerezik, de a ma őt támogató, többségében fiatal vagy középkorú szavazókról meglehetős biztonsággal jelenthető ki, hogy a NER ellenzékéhez tartoznak. Annak is csak partikuláris jelentősége van, hogy Magyar Péter kampányának egyik központi szlogenje volt a DK politikusainak a NER részeként való címkézése ("kék Fidesz"). A DK választóközönségére egy ilyen állítás akkor is nyilvánvalóan alaptalan, ha valaki osztja a DK politikusaira vonatkozóan ugyanezt a véleményt. A Tisza és a DK szavazóinak a NER ellenzékhez sorolása akkor is egyértelmű, ha a két párt között látványos feszültségek vannak.

A NER-hez való viszony annyira erős határvonal, hogy nem nagyon képzelhető el olyan tartós politikai formáció, amelyik középen állhatna a két oldal között. Nemcsak a középen állás, de a két oldal közötti átjárás is csaknem kivitelezhetetlennek látszik. Arra is láttunk már példát, hogy egy pártot kettéhasított a NER-hez való viszony kérdése. A Jobbik 2021-ben a NER-ellenzékhez csatlakozott (részt vett az ellenzéki előválasztáson is), de ténylegesen a korábbi szavazóinak csak töredékét tudta átvinni a túlsó partra (a szavazók egy része a FIDESZ-t, másik része a Mi Hazánkat választotta). 

A NER-hez való választói viszonyulás a mai magyar közélet egyik legnagyobb stabilitású, de távolról sem mozdulatlan jelensége. Ezt az időfejlődést szeretném alaposabban körüljárni.

Részletezés

Az első feladat a tényadatok minél pontosabb meghatározása. Mellékelek egy táblázatot, amiben szerepel a 2009 óta lezajlott 12 választás listás eredménye (országgyűlési, Európa parlamenti és fővárosi), minden esetben besorolva az adott párt szavazóit a NER támogatói vagy NER ellenzéki körbe (a főváros esetén a 2024 előtti választások esetén listás szavazás híján a főpolgármester jelöltekre adott szavazatokból lehetett csak kiindulni). 

NER szavazóbázisának időbeli alakulása (Excel táblázat)

A NER-hez való viszonyulás annyira éles határvonalat képez, hogy a besorolással kapcsolatban kevés vita feltételezhető. Egyetlen olyan releváns példáról tudok, ahol kétséges lehet a hovatartozás: az LMP 2024-es szereplése. Az LMP szavazóiról - és nem feltétlenül a vezetőiről - változatlanul feltételezhető, hogy a NER ellenzékhez sorolhatóak, de a Vitézy Dáviddal közös fővárosi lista szavazatait kétfelé kellett osztani. Előfordulhat olyan vélemény is, hogy a 2021 előtti Jobbik szavazók nem tekinthetők egészében a NER támogatóinak, de a 2022-es és azt követő választási eredmények azt jelzik, hogy a NER-hez sorolással vétett esetleges hiba elhanyagolható (a korábbi Jobbik szavazóit nem lehetett sikeresen átvinni az ellenzéki oldalra).

Hátravan még egy fontos feladat: az eddig ismert tényadatok kivetítése a jövőre. Mindössze 12 input adat áll rendelkezésre, ezért az előrejelzésektől nem lehet csodát vagy lehengerlő prediktív erőt várni, az előrejelzések hibahatára viszonylag magas. Előfordulhat olyan vélemény is, hogy a kétharmados többség birtokában lévő szuverén bármikor felülírhatja a szabályokat, ezért az eddigi trendeknek semmi jelentősége. A szabályok egyoldalú változtatásának lehetősége azonban eddig is rendelkezésére állt (amennyire tehette, élt is vele), és azt sem érdemes feltételeznünk, hogy valamiféle önkorlátozás, netán politikai korrektség akadályozta meg a még erőteljesebb hatalom-koncentráció megvalósításában (a PC ázsiója egyébként is feltűnően mérsékelt a NER-ben). A hatalom fenntartása, illetve a mélyben zajló demográfiai és kultúrális önazonosságot érintő folyamatok ettől függetlenül is implicit korlátozásokat rónak a mindenkori szuverénre, ezért egyetlen szuverén sem tekinthető mindenhatónak a trendek megfordításában.

NER szavazók aránya 2010-től, Lineáris illesztés (képfájl)

A legegyszerűbb előrejelzési modell a lineáris regresszió (egyenes illesztés). Ezt ábrázolja az első diagram, amiről leolvasható, hogy lineáris illesztéssel 54.2% körüli NER támogató szavazat várható a 2026-os országgyűlési választásokon. Az illesztésben összevontan kezeltem az országgyűlési és az EP választásokat, mert a legfontosabb jellemzőket tekintve azonos a karakterük. Bár a választás tétje érdemben eltér a két esetben - az EP választás nagyobb teret adhat a protest szavazatoknak - de maga a trend és a dinamika közösnek feltételezhető. Ezen belül az országgyűlési választások rendszerint 1-2 százalékkal magasabb NER támogatást mutatnak, ezért a lineáris illesztéssel 55-56 %  körüli eredmény valószínűsíthető. A 2022-es választás 60%-os NER támogatottságához képest ez viszonylag komoly csökkenést jelentene.

NER szavazók aránya 2010-től, Mozgóátlagos illesztés (képfájl)

A lineáris regresszió hibázhat abban, hogy túl nagy időskálát alkalmaz (jelen esetben 14 éves időskálát). A releváns trendek ennél finomabb felbontásúak lehetnek, ezért gyakran megbízhatóbb eredményt ad egy olyan illesztés, ami alacsonyabb időskálával dolgozik. Ezt valósítja meg a második diagram, ami mozgóátlagos módszertanra és 7 éves időskálára támaszkodik. Miután az utolsó választásokon a NER támogatottság gyorsuló ütemben csökkent, ezért a finomabb felbontású illesztés alacsonyabb értéket ad a 2026-os országgyűlési választásra: 50.6%-os NER támogatást. Az országgyűlési választások fokozott tétje miatt ebben az esetben is 1-2 %-os korrekcióval kell számolni, ezért 51-52 % valószínűsíthető. Ez az előrejelzés már kifejezetten lényeges, 8 százalékpont körüli csökkentést jelentene a 2022-es 60%-hoz képest, sőt az esetleges ellenzéki kormányváltást sem zárná ki.

Nehéz dönteni a két időskála között, de a 2018 körüli enyhe fordulópont mellett reálfolyamatokra hivatkozó érvek is felhozhatók. Ekkortájt érett meg az ellenzéki szavazókban az az elvárás illetve törekvés, hogy hatékonyabban kell összehangolni az ellenzéki pártok választási részvételét. Bár a 2022-es előválasztás eufóriáját követő választási eredményt az ellenzéki választók súlyos kudarcként élték meg, a NER támogatottságának fogyatkozása valójában felgyorsult (ha nem is a várt mértékben). A 2024-es választáson pedig az ellenzéki szavazók - közöttük is inkább a fiatal generációk - teljesen váratlan módon kényszerítettek ki egy sokak (sokunk) számára meglehetősen ambivalens egységesülést, aminek Magyar Péter lett a legerősebb szereplője. A várakozások most sokkal mérsékeltebbek voltak a 2022-eshez képest, ezért a NER ellenzék összesített eredménye inkább sikerként, mint kudarcként jelent meg. A kirajzolódó trend azonban attól függetlenül is ellenállhatatlannak tűnik, hogy a választók aktuálisan milyen érzelmeket, reményeket és jövőképeket társítanak az eseményekhez. 

A felsorolt érvek alapján a 7 éves időskála meggyőzőbbnek tűnik, ezért a végső előrejelzést a 7 éves időskálához érdemes közelíteni. Ez alapján 52-54% körüli NER támogatottság várható a 2026-os országgyűlési választásokra.

Mandátum arányok

Végül érdemes kitérni arra, hogy miként lehet mindezt lefordítani a várható mandátumarányokra (tehát a kormányzási felhatalmazásra). 50% alatti NER támogatottság szinte bizonyosan ellenzéki kormányalakítást eredményezne, a 66.67% feletti szavazati arány pedig csaknem biztos kétharmados többséget. A közbenső régióban nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az alapvetően többségi elvű választói rendszerekben nincs szükség 66.67%-ra ahhoz, hogy az egyik oldalnak kétharmados többsége legyen a parlamentben. A NER támogatók 2022-ben már csak a szavazók 60%-át tették ki, az eredmény mégis kényelmes kétharmados többség lett (a Mi Hazánkat is figyelembe véve 71%). 

Nem tudok olyan részletes tanulmányról, ami alapos elemzést nyújtana a kétharmados mandátumarányhoz szükséges szavazati küszöbről (a magyar választójogi rendszerben), de egy viszonylag egyszerű számítással tudunk mondani valamit erről is. A Vox Populi választási oldal egy 2021-es cikkben arról ír, hogy a dominánsan többségi elvű választási rendszerekben akkor állapítható meg viszonylag szoros kapcsolat a szavazati- és a mandátumarány között, ha a választás alapvetően kétpárti karakterű. Ez a fontos észrevétel úgy is átfogalmazható, hogy a szavazati- és mandátumarányok között fix összefüggést csak akkor kapunk, ha fel tudjuk osztani a mezőnyt két szembenálló táborra, és az összefüggést a két táborra vizsgáljuk (és nem az egyes pártokra). Magyarországon a NER-hez való viszony alapján rendkívül éles (identifikációs erejű) határt húzhatunk a szereplők között, ezért ez a feltétel eleve adott. 

Mandátum arányok (Excel táblázat)

A mellékelt "Mandátum arányok" táblázatban feltüntettem a NER szavazati- és mandátumarányait a négy országgyűlési választáson. A két arányszám hányadosa jó közelítéssel ugyanazt az értéket adja mind a négy választáson: a mandátumok aránya a szavazatarány 118%-a. Ebből az adódik, hogy a kétharmados többséghez 56-57%-os szavazatarányt kell elérni.

Ha az 56-57%-os küszöbből indulunk ki, akkor a 2026-os választásra előrejelzett 52-54%-os NER támogatottság feltehetően nem lenne már elegendő a NER kétharmadának megőrzéséhez, viszont váltazatlanul egy kényelmesnek tekinthető többségi kormányzást biztosítana a NER számára. Ha figyelembe vesszük, hogy az önkormányzatokban és az Európa Parlamentben már most is viszonylag kiegyensúlyozott a két oldal képviselete, akkor egyre inkább feltételezhetjük, hogy a 2010-ben az egyik irányba kibillent magyar választási ökoszisztéma a kiegyenlítődés illetve a "normalizálódás" felé halad. 

COVID19 összehasonlító diagrammok

Azt tervezem, hogy a következő napokban napi (legfeljebb két napi) sűrűséggel, közzéteszem a koronavírus járvány országonkénti összehasonlító diagramjait (az 1 millió lakosra jutó betegszám továbbá a mortalitási arány időbeli alakulása, egyesített időskálán).
Két országcsoportot vizsgálok: 1. a legnagyobb betegszámmal rendelkező 9 európai országot, 2. Magyarországot és a környező országokat (Közép-Kelet Európa). Mindkét esetben szerepelnek a diagrammon a kínai Hubei (magyar forrásokban: Hupej) tartomány adatai is, amire egyfajta etalonként, viszonyítási alapként tekinthetünk.

Tisztában vagyok azzal, hogy mások is készítettek már hasonló kimutatásokat. A magam részéről, gyakorló adatelemzőként, annyit tudok hozzátenni ehhez, hogy az európai illetve kelet-közép európai fejleményekre koncentrálok és napi rendszerességgel prezentálom az adatokat.

A kimutatások forrása a University of Washington site-ja ( )
Azért választottam ezt a forrást, mert a WHO-n kívül ők azok, akik már hetek óta, szisztematikusan és teljes körűen gyűjtik az egyes országok regisztrált betegszámát illetve mortalitási adatait. Talán ennél is fontosabb, hogy jelenleg ez az egyetlen site, amelyről bárki letöltheti a nyers adatokat, és - amennyiben ért hozzá és vannak megfelelő eszközei - a saját környezeti igényei szerint úgy vizualizálhatja azokat, hogy a mindegyik országban feltételezhető közös statisztikai mintázatok a lehető legjobban kitűnjenek. Mint minden járványban, most is vannak meglehetősen határozott közös vonások és egy jó vizualizálás akár a jövőre vonatkozó becslésekre is lehetőséget adhat (bár soha sem egzakt bizonyossággal).

Explicit jóslásokra azonban nem vállalkozom, legfeljebb néhány olyan leíró észrevételt teszek, amellyeknek a hatóköre bizonyos valószínűséggel a jövőre is kiterjeszthető. Abba a vitába (inkább vagdalkozásba) nem szeretnék beszállni, hogy súlyosabb-e a jelenlegi járvány a jól megszokott influenza járványoknál (a halálozási arányt tekintve bizonyosan, bár kétségtelenek a hasonlóságok is). Azt sem szeretném sugallni, hogy szerintem mit kell tenni, netán ki vagy mi a felelős, ha egy országban súlyosabbnak bizonyul a járvány, mint máshol (ráadásul úgy látom, hogy sokkal kevesebb azonnali eszközünk van a járvány menetének befolyásálására, mint azt sokan gondolnák). Egyszerűen prezentálom az adatokat és - ha lesz ilyen - az olvasóra bízom, hogy levonja az esetleges következtetéseket.

Néhány technikai jellegű támpontot azonban szeretnék adni ahhoz, hogy miként lehet interpretálni az adatokat.

Az 1 millió lakosra jutó betegszám a regisztrált betegekre utal. Feltételezhető, hogy a fertőzöttek tényleges száma ennél jóval magasabb ("látencia"), de reprezentatív felmérés híján erre nem tehető megbízható becslés.
A járvány aktuális trendjét illetve állapotát azonban enélkül is viszonylag pontosan meg lehet állapítani, mert a regisztrált betegek számának időbeli előrehaladása meglehetősen stabil mintázatot mutat. A legfontosabb paraméter az inflexiós pont, tehát az a pont, amelytől kezdve a napi növekmény növekedése megáll és lassan egy csökkenő tendencia bontakozik ki. Az inflexiós pontot nem lehet előre megjósolni, legfeljebb a korábbi mintázatok alapján tehetők halvány becslések (pl. Kínában nagyjából 20-25 nap telt el a járvány küszöbszintjétől számítva az inflexiós pont eléréséig és Olaszországban is jó közelítéssel ugyanez a helyzet). Ha a növekedés több napon át fékeződik, akkor rendszerint 3-4 napon belül, megfelelő biztonságú - a napok múlásával egyre biztosabb - állítást lehet tenni arra vonatkozóan, hogy a járvány elérte az inflexiós pontot.
Ha ismerjük az inflexiós pontot, akkor a "jóslási erőnk" rendkívüli mértékben megnő, mert ezt követően a várható lefutási görbét igen jó közelítéssel előre lehet jelezni. 10-20 százalékos hibahatárral meg tudjuk például mondani, hogy várhatóan mekkora lesz a járvány végére a megbetegedett személyek száma.
Tehát van értelme az adatok szorgos figyelésének.

A másik diagram a mortalitási mutató időbeli fejlődését mutatja (elhunyt betegek száma / regisztrált betegek száma). Ez az arányszám országonként lényegesen eltérő lehet, amiből elsősorban a látenciára, tehát a nem regisztrált fertőzések arányára következtethetünk (Európán belül jelenleg 10-20-szoros különbségek is adódnak).
A mortalitási mutató másik tulajdonsága, hogy az idő előrehaladtával nagyjából lineárisan nő (ha csak nincs valamilyen érdemi változás a látenciában). Ez annak a következménye, hogy ezt az adatot valójában nem az aktuális betegszámhoz kellene viszonyítanunk, hanem a 8 nappal korábbihoz (feltételezve, hogy a halállal végződő megbetegedések átlagos időtartama 8 napos). Könnyen megmutatható, hogy ebből egy közel lineáris növekedési tendencia következik, tehát a járvány indulásakor tapasztalt halálozási arányszám a járvány végére szinte bizonyosan 2-3-szorosára nő (Olaszországban is ez történt illetve történik). Mindannyiunk számára megterhelő napról napra azt hallani, hogy a mortalitási mutató nap mint nap növekedik, különösen ha a napi hírek közzétevői nem teszik hozzá, hogy ez minden normál lefolyású járvány során így történik.

Tisztában vagyok azzal, hogy a nyers számok és elméleti konstrukciók mögött nagyon is valóságos emberi tragédiák vannak. Én magam is riadtan figyelem idősebb vagy beteg szeretteim és távolabbi ismerőseim állapotát és mindent megteszek azért, hogy ne kapják el a vírust. De ha tudom, hogy a járvány idején nem a vak önkény tombol, hanem a járvány bizonyos mértékig "kiszámítható", ha úgy érezhetem, hogy látom az alagút végét, akkor a jeges félelem helyett emelt fővel viselhetem el a ránk mért sorscsapást.

A diagrammokat tartalmazó Excel fájlok az alábbi linken érhetőek el:
https://drive.google.com/open?id=1M_JXBZVabt2LI3XpOXQ4--M0K3VezB9A

Második népszavazás a magánnyugdíjról

A magyar nyugdíjreformot rögtön az indulásakor egy implicit népszavazás mentette meg. A '98-as kormányváltást követően - alig fél évvel a magánpénztárak létrejötte után - Orbán Viktor azért nem volt képes a nyugdíjreform azonnali visszafordítására, mert a pénztárakba belépő tagok száma minden várakozást felülmúlt. Az optimista becslések 800 ezer belépővel számoltak, de ennek csaknem kétszerese, 1.4 millió munkavállaló választotta önként a magánpénztárakat (a belépésre kötelezett munkakezdők aránya az első évben még elenyésző volt). Azért beszélhetünk implicit népszavazásról, mert a járulékfizetés 30-40 éves futamideje miatt a nyugdíj-stratégiák közötti választás nem tekinthető az érdekkalkuláció tiszta esetének, legalább ilyen fontos szerep jutott az érték-preferenciáknak is.

Idén januárban a magyar nyugdíjrendszer újra egy különös, népszavazásra emlékeztető megmérettetés előtt áll. Most még inkább érvényes, hogy a kalkulatív racionalitás rendkívül ingatag támpontot nyújt a döntéshez, és várhatóan a tiltakozás, a beletörődés, a lojalitás és más, rendszerint "politikainak" tekintett viszonylatok lesznek mérvadóak. Csakhogy a januári referendum feltételrendszere megdöbbentően méltánytalan, ezért a "népakarat" tisztességes tesztelésére nyilvánvalóan alkalmatlan. Legfeljebb a kormányzattól annyiszor hallott népakarat-hivatkozások fiktív tárgyáról és keletkezési körülményeiről adhat megvilágító erejű háttér-információkat. Népszavazásról tehát - a szó eredeti értelmében - nem beszélhetünk, ez azonban nem fogja megakadályozni a kormányfőt abban, hogy esetleges sikerét a torzítatlan népakarat fényes győzelmeként ünnepelje. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a népszavazások tekintetében is új (?) mintázatokat kínál számunkra. A disszentereknek még a passzív rezisztencia lehetősége sem adatik meg, a népszavazástól való távolmaradás a "rendszer" korroborációjaként, hallgatólagos megerősítéseként nyer jelentést.

Ma már kevesen emlékeznek rá, de a kötelező magánnyugdíj kritikusai közül már az 1997-es parlamenti vitában is kiemelkedett a Fidesz, a konszenzus halvány nyomaitól is elzárkózó retorikájával, messze maga mögé utasítva az akkori radikálisokat. A Jobbik ma ugyanabban az esetlen szerepzavarban kullog a Fidesz mögött, mint '97-ben a kisgazdák,

A Fidesz kritikájának két fontosabb érve volt és az érveik ma is hasonló körben mozognak (az érvnek nem nevezhető kirohanásoktól itt eltekintenék). Az első érv inkább az érzelmekre kívánt hatni, mint az értelemre: a nyugdíjpénztári modell bevezetése latin-amerikai mintákat követett. A másik érv egy jósláshoz kapcsolódott, miszerint a magyar munkavállalók vissza fogják utasítani a pénztárakba való belépést. Az utóbbi érvre - akkor - gyors választ adtak a magyar polgárok. Bár Orbán Viktor első kormányfői megbízatása alatt mindvégig ostorozta az új nyugdíjrendszert - sokszor még a saját pénzügyminisztériuma ellenében is -, a belépők váratlanul magas száma nem tette lehetővé az endlösungot (csak a járulék 6%-on tartására futotta az erejéből a tervezett 8%-ra emelés helyett). Orbán Viktor azonban nehezen felejt, és ma erővel akar lezárni egy olyan vitát, amiben egyszer már alulmaradt. Kelletlenül fordulok az ehhez hasonló, pszichologizáló magyarázati sémákhoz, de a józan érdekkalkulációra támaszkodó leírások - miszerint a magánnyugdíj annulálása egyszerű pénzszerzési aktusként értelmezhető - nélkülözik a teljes magyarázó erőt.

Ami a "latin-amerikai" érvet illeti. Az 1997-es magyar nyugdíjreformban elismerhetően volt szerepe az 1980-as chilei és az 1994-es argentin reform tapasztalatainak. Evvel együtt is lényeges pontokon mutatkoztak eltérések, és teljes joggal mondhatjuk, hogy a magyar nyugdíjreform szerzői jogai kizárólag minket illetnek. Nem a globális multik és nem is az IMF szállította nekünk a koncepciót, és aligha beszélhetünk a Horn kormány belterjes agyszüleményéről. Az előkészítő szakaszban hatpárti konszenzus állt mögötte, és a ma Semjén Zsolt által természetjogi rangra emelt kétharmados támogatottság is biztosított volt. Hamisítatlan "magyar termékről" van szó, aminek számos más országban akadt követője. Mind az önkéntes, mind a kötelező nyugdíjpénztári rendszert elsőként hoztuk létre a térségben. A Közép-Kelet-európai országok számára nem az argentin példa volt az érdemi hivatkozási alap, hanem a magyar. Egy évvel az 1998-as magyar bevezetést követően Lengyelországban is útjára indítottak egy a miénkre megszólalásig emlékeztető nyugdíjreformot és a térség csaknem minden parlamentjében napirendre kerültek a hasonló tartalmú törvényjavaslatok. A cseh-szlovén "mérsékelt" modell csak 2000 körül sorakozott fel a magyar-lengyel mellé, miután az addig mérvadó "magyar modell" a kormányváltások következtében néhány helyen kisebbségbe szorult. Evvel együtt ma is a magyar modell a legelterjedtebb a térségben és nálunk a legmagasabb a nyugdíjpénztári tagok aránya. Orbán Viktor tehát ma nem egyszerűen a magánnyugdíj-pénztárakkal akar leszámolni, hanem a nyugdíjpénztárak magyar modelljével.

Visszatekintve úgy látszik, hogy a nyugdíjreform volt az utolsó olyan nagy horderejű magyar reformintézkedés, amely az országon túlmutató hatással bírt. Egészen 1998-ig bővelkedtünk az ilyen jellegű, iránymutató norma-alkotásokban. Nem annyira a gazdasági-szociológiai mutatóink voltak jók, hanem az ötletadásban, az újszerű és más országok által átvett koncepciókban jártunk elöl (a nyugdíjreform ennek csak az egyik, távolról sem a legfontosabb esete volt). Régi történelmi tapasztalat, hogy hosszú távú gazdasági és szellemi prosperitásra csak azoknak a szerencsés országoknak van esélye, amelyek rendelkeznek az ötletadás és az újítás potenciáljával. Persze önmagában az ötletadás kevés - az ötletek mellett ki kell tartania magának az ötletadónak is. Úgy tűnik, ez a tartás tört meg először 1998-ban, amikor Orbán Viktor folyamatos kritikával bizonytalanította el nem csak a magyar nyugdíjreformot, hanem az addig ránk fix pontként hivatkozó környező országokat is. 2010-re már a szűkebb környezetünkben is patologikus szereplővé váltunk (nem csak a magánnyugdíj kapcsán). Lehet, hogy most is ragadós lesz a példánk, de ez nem elismerést, inkább szánakozó részvétet, esetleg bizonytalan félelmet indukál a környező országokban.

Felmerülhet - és fel is merül - az az interpretáció is, hogy a magyar nyugdíjreform eleve elhibázott volt. Erre a kijelentésre azonban semmi más nem szolgál támasztékul, mint a mai kormányzat annuláló intézkedése (fait accompli). A nyugdíjpénztárak még csak közelébe sem kerültek az összeomlásnak és az állam által vállalt felhalmozási kiadások is a tervezett és előre ismert mértéket követték. Az uniós elszámolási szabályok kétségtelenül alakulhattak volna méltányosabban is, de egyrészt a tárgyalások sikeres befejezésére meg volt minden esély, másrészt ez nem érintette az egész konstrukció lényegét. Orbán Viktor számára azonban mindennél fontosabb volt az általa kreált "gazdasági szabadságharc". Ez az a pont, ahol Orbán valódi népi támogatással számolhat (egyelőre). Ha ez a különös szabadságharc sikerrel jár, nem a gonosz globalizációs erőktől, hanem saját múltbéli gondolatainktól és kötelezettségvállalásainktól, saját ötletadó szerepünktől szabadulunk meg, és minden korábbinál jobban kiszolgáltathatjuk magunkat a diabolikus multiknak.

A magánnyugdíj rendszer által képviselt, önként vállalt tőkefelhalmozási folyamatra aligha találunk előképet a magyar történelemben. Akik vitatták a nyugdíjreformot, azok éppen azt vonták kétségbe, hogy képesek vagyunk-e ennyire hosszú távon gondolkodni. Képes lesz-e az egymást követő kormányzatok hosszú sora tartani magát egy önként és közösen vállalt felhalmozási célhoz? A sors fintora, hogy éppen azok hangoztatták kételyeiket, és ma éppen azok próbálnak véget vetni ennek a merész kollektív vállalkozásnak, akik a másik oldalt kishitűséggel, a nemzeti öntudat hiányával vádolják.

Egy hosszú távú felhalmozási folyamatot félúton abbahagyni olyan, mint egy évtizedekig tervezett híd vagy egy évszázadok alatt felépülő katedrális építését félkészen megszakítani és a maradványokat az enyészetre bízni. Ha a lebontó számvetést készít a projekt eredményéről, nem fog nehézséget okozni számára, hogy kimutassa a veszteséget, és evvel is alátámassza a félbehagyás szükségszerűségét. A veszteség azonban sokkal nagyobb annál, mint aminek bármely anyagi kalkulációval nyomába érhetnénk.

A facebook-ellenzék és tűntetései

Kissé félve használom a "facebook" jelzőt, mert nem teljesen tisztázottak azok a konnotációk és képzettársítások, amit magával hozhat. A facebook egy internetes közösségi portál, ami sokak szemében egyfajta felszínes-fogyasztói, "amerikás" hangulatot idéz. Természetesen nem a Farmville vagy a Give Hearts élményrétegeire szeretnék utalni, amikor ezt a jelzőt említem, és végképp nem célom, hogy pejoratív színben tűntessem fel az Új Magyarország ellenzékét (mert az utóbbiról szeretnék beszélni). Használhatnám a "polgári ellenzék" szófordulatot is - annál is inkább, mert a mai kormányzati önértelmezésből szinte nyomtalanul eltűnt a "polgári" jelző -, de a facebookra való hivatkozás relevánsabbnak és érthetőbbnek tűnik, mint a reménytelenül összegubancolódott "polgári" szó.

A facebook távolról sem pusztán az apolitikus-szabadidős foglalatosságok terepe. Kulcsszerepe volt (van) azoknak a spontán és méltóságkereső kvázi-közösségeknek a létrejöttében, amelyek az utóbbi két hónap polgári jogi tűntetéseiből rajzolódtak ki. Több-kevesebb relevanciával az alábbi tűntetéseket sorolhatjuk ide:

október 28, Bródy Sándor utca, MR2 tűntetés, 100-200 fő

(november 2, Nagy Imre emlékpark, Demokratikus Charta, 3000-5000 fő)

(november 3, Alkotmánybíróság épülete, LMP, 500-1000 fő)

november 14, Kossuth tér, "azennyugdijam", 500-1000 fő

december 2, Egyetem tér, egyetemisták, 500-1000 fő

december 12, Hősök tere, "Ne hagyd magad zsarolni"  (tervezett)

Közbevetés: a Charta és az LMP tűntetése azért került zárójelbe, mert egyik társulat létrejötte sem köthető közvetlenül a facebookhoz, és a hangvételükben is némileg elütnek a többitől. Magának a tűntetésnek a szervezésben azonban e két esetben is fontos szerepe volt a közösségi portálnak.

Ha beszélhetünk olyasmiről, mint "facebook-ellenzék", akkor a jellegzetességeit az említett tűntetésekből bonthatjuk ki.

A felsorolt tűntetéseknek a közel hasonló habituson és indíttatáson túl (kritikai-értelmiségi attitűd, az érdek- és akarathivatkozások mérsékelt szerepe), van néhány szociológiai értelemben is közös vonásuk. Az első és legfeltűnőbb a létszám. Már-már a számmisztika erejével hat, hogy a facebook-tűntetések jellegzetesen az 500 és 1000 közötti tartományában mozognak. Ez éppen az a tartomány, aminek civil eszközökkel is megteremthető az infrastruktúrája - hangosításra és hasonlókra gondolok -, de a "kritikus tömeg" ismérveinek semmiképpen nem tesz eleget (nem a "siker" a kulcsszava). Bár ez sokaknak csalódásra adhat okot, a tömegszerűség feltűnő hiánya rendre egy sajátosan oldott hangulatot - távolról sem a kudarc hangulatát - és méltóságot eredményez. Akkor is igaz ez, ha a "tömegszerűség" nem feltétlenül és nem is elsősorban a létszám függvénye.

A másik karakteres szociológiai vonás, hogy egymástól viszonylag független csoportosulásokról van szó, amelyeknek nincs semmiféle központi magja. A standard politika-értelmezések szerint ezt legfeljebb egy átmeneti és kezdetleges állapotként kell felfognunk, ahol az egymással versengő társulásoknak csak annyiban van politikai relevanciája, amennyiben kiállják az "intézményesülés" próbáját. Kár lenne azonban elhamarkodott ítéletet hozni. Évszázados hagyományai vannak azoknak a vitáknak, amelyek a hálózatszerű, és leginkább a szabad vita fórumaira emlékeztető csoportosulások életképességéről és politikai relevanciájáról szólnak. Készséggel elismerhető, hogy a "társadalom" nem ilyen szerveződési modell mentén épül fel. Inkább szigetekhez hasonlíthatók az óceánban, mint magához az óceánhoz. A "politikai" jelző mégsem tagadható meg tőlük, és bizonyos időszakokban - nem itt és nem most - a domináns politika-értelmezést is képesek a maguk képére formálni (miszerint a "politikai" nem hatalmi manipuláció dolga, hanem mindenekelőtt és elsősorban, emberi párbeszéd). Ha ezek az időszakok nem is tartanak örökké, egy társadalmat éppen abban a mértékben tekinthetünk "politikai közösségnek", amilyen mértékben jelen vannak benne a szabad vita hálózatszerű képződményei.

A facebookot a híroldala tűnteti ki a többi közösségi portál közül. A híroldal biztosította spontán publikálási és kommentezési lehetőség teszi alkalmassá arra, hogy az önbemutatáson és társkeresésen túl, a szabad véleménynyilvánítás egyik fórumává váljon. A "miért éppen a facebook" kérdésnek nem is annyira a közösségi portálok egymás közötti viszonylatában, hanem általánosságban, a vélemény-nyilvánítás szabadságának kérdéskörében lehet jelentősége. Puszta ténymegállapításnak látszik, hogy a roskadozó magyar jogállam viszonylatai között a facebook képes azt szervezési eszköztárt és publicisztikai teret nyújtani, ami esélyt adhat egy hiteles politikai közélet maradványainak megőrzésére.

Természetesen a közösségi portálok nem egyedüli, és normális körülmények között nem is elsődleges eszközei a politikai publicitásnak, hiszen a polgári demokráciák bevett intézményei - a szerkesztett média, a parlament, a társadalmi szervezetek - nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valódi publikus szféráról beszélhessünk. Jó okunk van azonban azt hinni, hogy az említett tradicionális publicisztikai formáknak a mozgástere és hitelessége a közeljövőben alaposan csorbulni fog. A parlament esetében ez a torzulás és hitelességvesztés meglehetősen jó úton halad. A kétharmados országgyűlés csaknem teljes egészében elvesztette az érvelő vitával való szimbolikus és tényleges összefüggéseit, a szerepe jobbára az ünnepélyes népakarat-nyilvánításokra redukálódott. A társadalmi szervezeteket megbénítja a többségi akarat szürke homogenitása. Akkor is igaz ez, ha a vélemény-homogenitás nem több puszta látszatnál, mert - legalábbis a szavazat-maximalizálás perspektívájából nézve - kényszerítő erejű látszatról van szó. A kétségtelen kormányzati arrogancia viszonylag biztos hátteret tudhat maga mögött: csaknem csorbítatlan "polgárjoga" van annak a vészjóslóan körbenforgó érvelésnek, miszerint a kritikamentes igazodást - a szokásos működőképességi érveken túl - a politikai alternatíva hiánya igazolja (vagy menti fel). Ilyen "szellemi" környezetben, hiteles ellenzékiség nehezen képzelhető el a parlament vagy a standard politikai intézményrendszer keretein belül. Az a keserves helyzet állt elő, hogy a parlament ellenzéki pártjai csak a parlament döntéshozatali fórumairól való fokozatos kivonulásukkal (lennének) képesek arra, hogy hiteles ellenzékként jelenjenek meg (lásd az alkotmány-előkészítő bizottság esetét).

Közbevetés: bár a facebook-ellenzék karakteresen parlamenten-kívüli-ellenzék, ez nem zárja ki az átfedést a parlamenti ellenzékkel, különösen ha az utóbbi fokozatosan kiszorul - önként vagy kényszerítve - az alkotmányos döntéshozatali fórumokról. A parlamenten kívüliségnek nem a parlament intézményéről való, ideológiával alátámasztott lemondás az alapja. Mindössze azt a visszaélést utasítja el, ami a "parlament" vagy az "alkotmányozás" szó használatát itt és most jellemzi (a népi demokráciáknak is volt parlamentje).

A szerkesztett média jövője is homályos. A média egy meglehetősen nagy hányada csak a "társadalmi" funkciók betöltésével látja igazoltnak a létét (a sajtó szabadsága nem öncél). A szabadságközpontú sajtót ma már a jobboldali média sem tartja komolyan vehető ellenfélnek, de ez sem akadályozza meg abban, hogy lelkesen helyeselje az állami beavatkozás újabb és újabb hullámait (biztos ami biztos). Minden jel arra mutat, hogy a többségi akarat igen hatékony eszközöket teremt magának ahhoz, hogy az "öncélú" sajtó turbulens megnyilvánulásait a helyes mederben tartsa. De nem csak az eszközökkel van baj: az utóbbi hónapok kormányzati retorikája egész egyszerűen nem kompatibilis azzal a törékeny képződménnyel, amit a sajtó szabadságának szokás nevezni.

A facebookhoz hasonló közösségi portálokat az különbözteti meg a szerkesztett médiától, hogy szinte teljesen védettek a központi regulációval szemben. Egy szerkesztőségre vagy egy lapkiadóra lecsaphat a mindenható médiahatóság, de a hálózatszerű közösségi portálok esetében ez kissé nehezen értelmezhető. A közösségi portálok természetesen nem pótolhatják sem a parlamentet, sem a szabad sajtót, de jó eszközei lehetnek a szabadsághiányos jelenségek legalább részleges korrekciójának és új véleményközösségek létrejöttének.

Kézenfekvőek a párhuzamok a facebook-ellenzék és a '80-as évek demokratikus ellenzéke között. A technológia alaposan megváltozott ugyan, de az érvkészlet és az indíttatás hasonló forrásokból ered.

Tudom, ma a demokratikus ellenzék megítélésében sincs egyetértés. A médiatörvényt legalább részben nehezményező blogok egy része, ezt az alkalmat is a "posztkommunista-liberális" (fontos a kötőjel) örökségtől vagy a "reformpárti ideológiai kontinuumtól" való elhatárolódással köti össze. A liberális szó démonizálásában még nagy tartalékok vannak. A legújabb ötlet: a liberális sajtó magának köszönheti a készülő médiatörvényt (ahogy a Gyurcsány-korszak felelős a Jobbikért). Nincs kétségem afelől, hogy ez is egy kellő hatékonyságú kohéziós retorika, de a facebook-ellenzékhez - vagy általában az érvelő vitához - legfeljebb érintőleges köze van. Nem is hiszem, hogy igényt tartana ilyen jelzőre.

Schmitt Pál és a gurgulázó kacaj

Nem Schmitt Pál saját kacajáról szeretnék írni, hanem arról, amit nevének puszta említése vált ki bizonyos gyülekezetekből. Példának okáért a november 14-i, Kossuth téri "azennyugdijam" tűntetés hallgatóságából. A szónok valami veretes kritikát akart mondani köztársaságunk elnökéről, de a nevének említésekor a "tömeg" beléfojtotta a szót. Nem fütyüléssel, bekiabálással vagy fújolással, egyszerűen csak felhőtlen és szűnni nem akaró kacajjal. Igazi vasárnap délutáni happening.

Messze ez volt a legvidámabb fejlemény a kormányzati nyugdíj-einstand és az alkotmánybírósági herétlenítés kiváltotta három tűntetésen (Demokratikus Charta: november 2., LMP: november 3., "azennyugdijam": november 14). Jó, hogy a jogállam roskadozása kiváltott ilyesmit belőlünk - inkább a tűntetésekre, mint a nevetésre gondolok -, de talán kevésbé jó, hogy ennyire kevesünkből. A létszám ezertől ötezerig alakult, és feltételezhető az igen erős átfedés a látogatók között. Tömegekről vagy üvöltéstől eltorzult arcokról tehát szó sincs. Többnyire amolyan polgári jogi - entellektüel hangulata volt a tüntetéseknek. Egészen biztosan nem ezek a gyűlések fogják megfordítani a történelem menetét.

Ha mégis valami patetikusan komolyat szeretnénk mondani ezekről a tűntetésekről - én mindenesetre szeretnék -, akkor olyasmivel próbálkozhatunk, hogy a rendszerváltás óta nem láthattunk ilyen méltóságkereső és rendszerkritikus összejöveteleket (még ha egy részben megelőlegezett rendszerkritikáról is van szó). Azt pedig, hogy mi biztos a történelem menetével kapcsolatban, és mi nem az, a '80-as évek második felének tűntetői sem tudták egészen pontosan. Kár lenne már előre leírni ezeknek a megmozdulásoknak a jelentőségét, csak azért, mert az aktuális eseményekre szerény hatással bírnak.

Tudom, számos ellenérv kínálkozik a méltóságkereső és a rendszerkritikus jelzőkkel kapcsolatban.

Mit kezdjünk a Charta tűntetésen elhangzó K-anyázós felszólalással vagy a Kossuth tér felől áradó hűvös leheletű, gyurcsányt-börtönbe sikoltásokkal? (az utóbbiak persze nem a résztvevőktől, hanem az elmaradhatatlan kísérőktől származtak). Valóban jó jelző ezekre a "méltóságkereső" szófordulat?

Elismerem, a narratíva egysége érdekében epizóddá kellett minősítenem ezeket az "apróságokat". Mentségemre szóljon, hogy ezt nem a tények meghamisítása érdekében teszem, hanem mert 1. nem ezek voltak a tűntetések meghatározó hangulati elemei (az érvelő vita mindhárom esetben domináns volt),  2. ezekkel együtt is látok némi előrelépést a honi tüntetés-kultúrában (a Szabadság téri mélypont után ez nem esik nehezemre),  3. a három tűntetés hangvételének tendenciája lehetővé teszi, hogy kiküszöbölendő és kiküszöbölhető epizódként tüntessük fel ezeket az egyébként felettébb zavaró jelenségeket.

De valóban nem voltak méltóságkereső és rendszerkritikus tűntetések a rendszerváltás óta? 

Hogy erre választ adhassunk, a rendszerváltás utáni tűntetések három főbb típusát különíthetjük el:

1. A Demokratikus Charta tűntetéseit '93 körül

2. Orbán Viktor nagygyűléseit 2002 után

3. A Kossuth-tériek megmozdulásait 2006-tól

Nem vitatom, hogy a "méltóságkereső" és a "rendszerkritikus" jelzők közül az egyik vagy a másik mindegyikre alkalmazható, de a kettő együttesen egyikre sem érvényes. A Demokratikus Charta és Orbán nagygyűléseit inkább a kormánykritika, mint a rendszerkritika jellemezte, a Kossuth tériek pedig a méltóságkeresésben nem voltak túlzottan erősek.

Az Orbán-gyűlések egy különös köztes pozíciót foglalnak el a másik kettő között (időben és fogalmi értelemben is). Vitathatatlanul jelen volt a méltóságkeresés igénye - az erőszak elutasítása értelmében -, de ez a méltóságkeresés már nem a kantiánus értelemben vett emberi méltóságot célozta és az egységet már nem az érvelő vitában vagy az érvek folytonosságában kereste. Másrészről, bár retorikája inkább kormány-, mint rendszerkritikus volt, számos - akkor még nem vállalt - kapaszkodót nyújtott egy átfogó rendszerkritika számára is (a polgári jogállam ellenében).

A rendszerváltást megelőző tűntetésektől a Kossuth tériek mozgalmáig tartó fejlődési ívet le lehet írni a honi tűntetés-kultúra fogalmával is. Ha a tűntetés-kultúrát a vitakultúra képzeteihez kötjük, akkor kellő határozottsággal kijelenthetjük, hogy a rendszerváltást követő két évtizedben a magyarországi tűntetés-kultúra látványosan hanyatlott. A Szabadság téri tűntetés attól függetlenül is mélypontnak tekinthető ebben a "fejlődési" vonalban, hogy ki miként minősíti a Kossuth tériek indíttatásait. A 2010. novemberi tűntetések ehhez a fejlődési ívhez képest határozottan szívderítő változást jeleznek.

Evvel együtt is, elképesztően kevesen voltunk a tűntetéseken. Kevés, de felettébb határozott és felettéb kiérlelt álláspontú ember volt jelen, akik érvek sokaságával tudják alátámasztani kritikus ítéletüket (biztos voltak kivételek is, de ehelyütt hadd ne velük foglalkozzak). Szokás az ilyen habitusú embereket a "kritikai értelmiség" kifejezéssel is illetni, hozzátéve, hogy jellemzően nem egy szociológiai vagy státusz-kategóriáról van szó. A tűntetések egyrészt azt jelezték, hogy a kritikai értelmiség lélekszáma és befolyása meglehetősen szerény, másrészt viszont azt, hogy ma is beszélhetünk ilyesmiről Magyarországon. Ízlése szerint mindenki eldöntheti, hogy melyiket tartja fontosabbnak a kétféle üzenet közül.

Orbán Viktor és szűk köre ma nem akar értelmiséget játszani és nem akar érvelve vitatkozni. Akaratokat nyilvánítának, hatásmechanizmusokat tesztelnek, és kollektív entitások mögé bújnak. Evvel nem tesznek mást, mint a "történelem" vagy a "nép" hírhedten szeszélyes, és kevéssé hiteles ítélőszékére bízzák magukat. Lelkük rajta.

Az irónia és a polgári jogállam

A szarkazmus és az irónia a polgári jogállamban vannak otthon igazán. Para-Kovács Imre lenyűgöző ebben a műfajban, és általában a Hírszerzőnek is ez az erőssége.

De mi van akkor, ha a polgári jogállamnak nevezett valami, egyszer csak elkezd roskadozni? Ahogy párolog emberi viszonyainkból a "polgári" jelző, úgy fogy el a liberális irónia briliáns futamai körül a levegő. Az irónia szerzői jogai elmosottá, az irónia maga pedig szögletessé válik. Gúny, kabaré és anonim vicc lesz belőle (publicisztika helyett teátrum).

A "polgár" szónak csak az egyik oldala a nyárspolgár, a másik oldala az autonómia és az emberi méltóság. Az irónia hitelét mindig az utóbbi oldal adja. Nem a polgárt mindenestül, csak a nyárspolgárt kritizálja. Ahol nincs polgár, ott nyárspolgár és hiteles irónia sincs.

Egy méltósághiányos világban az iróniának magát kell megcsonkítania, hogy hitelessé válhasson. Időnként le kell szállnia a méltóság-gondolat didaktikával és unalommal fenyegető világába, mert már nem hiszik el neki, hogy leszállás nélkül is ezen a talajon áll. Mert már nem érti senki, hogy mi is ez a talaj.

Belátom, unalmasan patetikusnak hangzik mindez. Nem az irónia ellen beszélek, és nem a forradalmi hevület átszellemült ábrázatát ajánlom helyette. Lehet, hogy eljön az idő, amikor semmit nem "értünk" PKI írásaiból, de én nem vágyom ilyen időkre.

A szükségállapotok eszkalációja

Csaknem közhellyé vált mind a kormányoldal, mind kritikusai körében, hogy az "Új Magyarországot"  egyfajta politikai szükségállapotként kell felfogunk (még ha egészen más értelemben mondják is ugyanezt). Bármi is legyen a "politikai szükségállapot" helyes interpretációja, minden ilyen értelmezés egy erős tény körül forog: a magyarországi képviseleti paletta radikális mértékben veszített sokszínűségéből és kiegyensúlyozottságából. Akad aki válságként, akad aki világelső teljesítményként értékeli ezt. Egyben azonban megegyeznek: a Magyarországon mára kialakult helyzet - szerintük - joggal nevezhető egy olyan politikai szükségállapotnak, amihez az utóbbi húsz év történései csaknem egyenes úton vezettek.

Ha el is fogadjuk, hogy Magyarországon politikai szükségállapot van (és nem egyszerűen válság), ennek még távolról sem egyenes következménye az a gazdasági szükségállapot, amit a "statáriális" válságadózással és az "einstanddal", vagyis a magánnyugdíjpénztári befizetések átirányításával vezetett be a kormány. Még kevésbé tekinthető egyenes következménynek, hogy most a szükségállapot fogalmi szuverénje, a jogi értelemben vett szükségállapot is beköszönteni látszik (az Alkotmánybíróság trónfosztása). Érteni véljük a lépések egymásutánját - különösen utólag -, de ezt nem szabad összetéveszteni a "nem dönthettünk másként" önfelmentő bizonyosságával.

A szükségszerűség-hiteknek nem a konspiráció-elméletek az alternatívái. Sokan érzik úgy, hogy ha egyenes következményekről nem is beszélhetünk, a szükségállapotok honi eszkalációját egy tudatos terv szülöttének kell tartanunk. Ennek alátámasztására vagy a "láthatatlan kéz" valamelyik régről ismert koncepcióját vagy egy titkos összeesküvés színes narrativáját szokás előadni. Intellektuális szempontból egyik lehetőség rosszabb a másiknál. Ezért jobb kitartani amellett, hogy a mostanában körülöttünk zajló események mögött semmiféle tudatos tervet nem kell sejtenünk. Lázár János vagy Orbán Viktor aligha tud többet az általuk életbe léptetett szükségállapotok mibenlétéről és következményeiről, mint bárki más ebben az országban. Az "akkor kell átmenni a hídon, amikor odaértünk" szentencia az orbáni retorika kimagaslóan legbiztosabb pontja.

Hannah Arendt szerint a francia forradalom eszkalációjának szomorú mintázatában semmi szükségszerűség nincs (1962, A forradalomról). Még akkor sem kell ilyesmit feltételeznünk, ha a történelmi szükségszerűség XIX. századi mítoszai, majd a XX. század totális forradalmai mögött egytől egyig a francia forradalom megrázó (kudarc)élményét sejthetjük. A "forradalmak szörnyű logikája" semmilyen értelemben nem logika, bármennyire is ismerősek azok a mintázatok, amibe a forradalmak rendszerint torkollanak.

A szükségszerűséget cáfolandó Arendt két ellenpéldát említ a forradalmak történetéből: az amerikai forradalom mellett az '56-os magyar forradalmat, amit a XX. század talán legüdítőbb fejleményének tart. Azt az '56-os forradalmat, amit most Orbán, mintha a régi vágású, rousseau-i mintázatot követve szeretne "befejezni". A rousseau-i retorika jól ismert fordulatai - az ellenállhatatlan hatalomként felfogott népszuverenitás, az általános akarat és annak oszthatatlansága, a tölgyfák alatt közfelkiáltással szavazó nép plebejus idillje, az érvelő vita "idegensége" és eredendő kártékonysága - nem állnak távol az Új Magyarországban körvonalazódni látszó hivatalos közbeszédtől. Annál távolabb esnek azonban '56 eredeti szellemiségétől, aminek a "pluralizmus" a domináns szólama. Az '56-os forradalom hagyománya immunis a determinista hevületekkel és átértelmezésekkel szemben. A "Új Magyarország" alapítóinak súlyos statikai nehézségekkel kell számolniuk, ha a magyar forradalomra akarják alapozni a szükségállapotok újabb is újabb légióit.

Nem a puszta méltányosság, inkább a kiútkeresés igénye mondatja azt, hogy a magyar hétköznapokat egyre inkább meghatározó szükségállapotok egyike sem "totális" jellegű. A politikai szükségállapot még nem jelenti azt, hogy az érvelő vita vagy az autonóm publicisztika nyomtalanul el fog tűnni a közéletből. A gazdasági szükségállapot sem jelenti azt, hogy polgári szerződéseink egy csapásra érvényüket vesztik és helyükbe a nyers hatalmi diktátum lép. Bár a jogi szükségállapot mindkettőnél fenyegetőbbnek látszik, mégsem kell elveszítenünk minden bizalmunkat a magyar vagy az európai jogrendben.

Mégis (vagy evvel együtt is): a szükségállapotok dinamikája ma azt sugallja, hogy a polgári jogállam vesztésre áll más, "feszítő igényekkel" szemben.

Ez olyan váratlan fejlemény, amivel akár csak pár hónappal ezelőtt sem számolhatott senki. Egyes politikai szereplőkről elhangozhattak - és el is hangoztak - jóslatok, de magáról a polgári jogállamról senki sem feltételezte, hogy alapjaiban inoghat meg. A polgári jogállam az a keret, ami a szükségállapotokban is biztosíthatja folytonosságot. Maga a polgári jogállam azonban nem olyasmi, amit felfüggeszthetnénk. A "népakarat" - pontosabban a népakaratra való hivatkozás - nem töltheti be annak a folytonossági közegnek a szerepét, amiben a polgári jogállam ki-be kapcsolgatása értelmezhető lenne. Ha a népakarat mindenek felett úr, akkor csak a polgári jogállam kiiktatása merülhet fel, a "visszakapcsolás" ugyanebben a keretben értelmezhetetlen.

Bármennyire is csábító legyen a "mindig is tudtuk" kezdetű gondolatmenetek belenyugvó bölcsessége, a mai helyzetben ez mit sem segít. Ellenkezőleg: az egyetlen "emberi" lehetőség a kibontakozásra az "állampolgári rácsodálkozás". Foucault-nak sem kell elhinnünk, hogy maga az érvelő vita is része a "rendszernek". Csak akkor és annyiban, amilyen mértékben magunk is alattvalóivá válunk a szükségszerűség nagy ívű koncepcióinak. Lehet, hogy alulmarad a polgári jogállam (feltéve, de meg nem engedve), ám ennek esetleges bekövetkeztében semmi olyasmi nincs, amit szükségszerűségként kellene tisztelnünk.