Kissé félve használom a "facebook" jelzőt, mert nem teljesen tisztázottak azok a konnotációk és képzettársítások, amit magával hozhat. A facebook egy internetes közösségi portál, ami sokak szemében egyfajta felszínes-fogyasztói, "amerikás" hangulatot idéz. Természetesen nem a Farmville vagy a Give Hearts élményrétegeire szeretnék utalni, amikor ezt a jelzőt említem, és végképp nem célom, hogy pejoratív színben tűntessem fel az Új Magyarország ellenzékét (mert az utóbbiról szeretnék beszélni). Használhatnám a "polgári ellenzék" szófordulatot is - annál is inkább, mert a mai kormányzati önértelmezésből szinte nyomtalanul eltűnt a "polgári" jelző -, de a facebookra való hivatkozás relevánsabbnak és érthetőbbnek tűnik, mint a reménytelenül összegubancolódott "polgári" szó.
A facebook távolról sem pusztán az apolitikus-szabadidős foglalatosságok terepe. Kulcsszerepe volt (van) azoknak a spontán és méltóságkereső kvázi-közösségeknek a létrejöttében, amelyek az utóbbi két hónap polgári jogi tűntetéseiből rajzolódtak ki. Több-kevesebb relevanciával az alábbi tűntetéseket sorolhatjuk ide:
október 28, Bródy Sándor utca, MR2 tűntetés, 100-200 fő
(november 2, Nagy Imre emlékpark, Demokratikus Charta, 3000-5000 fő)
(november 3, Alkotmánybíróság épülete, LMP, 500-1000 fő)
november 14, Kossuth tér, "azennyugdijam", 500-1000 fő
december 2, Egyetem tér, egyetemisták, 500-1000 fő
december 12, Hősök tere, "Ne hagyd magad zsarolni" (tervezett)
Közbevetés: a Charta és az LMP tűntetése azért került zárójelbe, mert egyik társulat létrejötte sem köthető közvetlenül a facebookhoz, és a hangvételükben is némileg elütnek a többitől. Magának a tűntetésnek a szervezésben azonban e két esetben is fontos szerepe volt a közösségi portálnak.
Ha beszélhetünk olyasmiről, mint "facebook-ellenzék", akkor a jellegzetességeit az említett tűntetésekből bonthatjuk ki.
A felsorolt tűntetéseknek a közel hasonló habituson és indíttatáson túl (kritikai-értelmiségi attitűd, az érdek- és akarathivatkozások mérsékelt szerepe), van néhány szociológiai értelemben is közös vonásuk. Az első és legfeltűnőbb a létszám. Már-már a számmisztika erejével hat, hogy a facebook-tűntetések jellegzetesen az 500 és 1000 közötti tartományában mozognak. Ez éppen az a tartomány, aminek civil eszközökkel is megteremthető az infrastruktúrája - hangosításra és hasonlókra gondolok -, de a "kritikus tömeg" ismérveinek semmiképpen nem tesz eleget (nem a "siker" a kulcsszava). Bár ez sokaknak csalódásra adhat okot, a tömegszerűség feltűnő hiánya rendre egy sajátosan oldott hangulatot - távolról sem a kudarc hangulatát - és méltóságot eredményez. Akkor is igaz ez, ha a "tömegszerűség" nem feltétlenül és nem is elsősorban a létszám függvénye.
A másik karakteres szociológiai vonás, hogy egymástól viszonylag független csoportosulásokról van szó, amelyeknek nincs semmiféle központi magja. A standard politika-értelmezések szerint ezt legfeljebb egy átmeneti és kezdetleges állapotként kell felfognunk, ahol az egymással versengő társulásoknak csak annyiban van politikai relevanciája, amennyiben kiállják az "intézményesülés" próbáját. Kár lenne azonban elhamarkodott ítéletet hozni. Évszázados hagyományai vannak azoknak a vitáknak, amelyek a hálózatszerű, és leginkább a szabad vita fórumaira emlékeztető csoportosulások életképességéről és politikai relevanciájáról szólnak. Készséggel elismerhető, hogy a "társadalom" nem ilyen szerveződési modell mentén épül fel. Inkább szigetekhez hasonlíthatók az óceánban, mint magához az óceánhoz. A "politikai" jelző mégsem tagadható meg tőlük, és bizonyos időszakokban - nem itt és nem most - a domináns politika-értelmezést is képesek a maguk képére formálni (miszerint a "politikai" nem hatalmi manipuláció dolga, hanem mindenekelőtt és elsősorban, emberi párbeszéd). Ha ezek az időszakok nem is tartanak örökké, egy társadalmat éppen abban a mértékben tekinthetünk "politikai közösségnek", amilyen mértékben jelen vannak benne a szabad vita hálózatszerű képződményei.
A facebookot a híroldala tűnteti ki a többi közösségi portál közül. A híroldal biztosította spontán publikálási és kommentezési lehetőség teszi alkalmassá arra, hogy az önbemutatáson és társkeresésen túl, a szabad véleménynyilvánítás egyik fórumává váljon. A "miért éppen a facebook" kérdésnek nem is annyira a közösségi portálok egymás közötti viszonylatában, hanem általánosságban, a vélemény-nyilvánítás szabadságának kérdéskörében lehet jelentősége. Puszta ténymegállapításnak látszik, hogy a roskadozó magyar jogállam viszonylatai között a facebook képes azt szervezési eszköztárt és publicisztikai teret nyújtani, ami esélyt adhat egy hiteles politikai közélet maradványainak megőrzésére.
Természetesen a közösségi portálok nem egyedüli, és normális körülmények között nem is elsődleges eszközei a politikai publicitásnak, hiszen a polgári demokráciák bevett intézményei - a szerkesztett média, a parlament, a társadalmi szervezetek - nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valódi publikus szféráról beszélhessünk. Jó okunk van azonban azt hinni, hogy az említett tradicionális publicisztikai formáknak a mozgástere és hitelessége a közeljövőben alaposan csorbulni fog. A parlament esetében ez a torzulás és hitelességvesztés meglehetősen jó úton halad. A kétharmados országgyűlés csaknem teljes egészében elvesztette az érvelő vitával való szimbolikus és tényleges összefüggéseit, a szerepe jobbára az ünnepélyes népakarat-nyilvánításokra redukálódott. A társadalmi szervezeteket megbénítja a többségi akarat szürke homogenitása. Akkor is igaz ez, ha a vélemény-homogenitás nem több puszta látszatnál, mert - legalábbis a szavazat-maximalizálás perspektívájából nézve - kényszerítő erejű látszatról van szó. A kétségtelen kormányzati arrogancia viszonylag biztos hátteret tudhat maga mögött: csaknem csorbítatlan "polgárjoga" van annak a vészjóslóan körbenforgó érvelésnek, miszerint a kritikamentes igazodást - a szokásos működőképességi érveken túl - a politikai alternatíva hiánya igazolja (vagy menti fel). Ilyen "szellemi" környezetben, hiteles ellenzékiség nehezen képzelhető el a parlament vagy a standard politikai intézményrendszer keretein belül. Az a keserves helyzet állt elő, hogy a parlament ellenzéki pártjai csak a parlament döntéshozatali fórumairól való fokozatos kivonulásukkal (lennének) képesek arra, hogy hiteles ellenzékként jelenjenek meg (lásd az alkotmány-előkészítő bizottság esetét).
Közbevetés: bár a facebook-ellenzék karakteresen parlamenten-kívüli-ellenzék, ez nem zárja ki az átfedést a parlamenti ellenzékkel, különösen ha az utóbbi fokozatosan kiszorul - önként vagy kényszerítve - az alkotmányos döntéshozatali fórumokról. A parlamenten kívüliségnek nem a parlament intézményéről való, ideológiával alátámasztott lemondás az alapja. Mindössze azt a visszaélést utasítja el, ami a "parlament" vagy az "alkotmányozás" szó használatát itt és most jellemzi (a népi demokráciáknak is volt parlamentje).
A szerkesztett média jövője is homályos. A média egy meglehetősen nagy hányada csak a "társadalmi" funkciók betöltésével látja igazoltnak a létét (a sajtó szabadsága nem öncél). A szabadságközpontú sajtót ma már a jobboldali média sem tartja komolyan vehető ellenfélnek, de ez sem akadályozza meg abban, hogy lelkesen helyeselje az állami beavatkozás újabb és újabb hullámait (biztos ami biztos). Minden jel arra mutat, hogy a többségi akarat igen hatékony eszközöket teremt magának ahhoz, hogy az "öncélú" sajtó turbulens megnyilvánulásait a helyes mederben tartsa. De nem csak az eszközökkel van baj: az utóbbi hónapok kormányzati retorikája egész egyszerűen nem kompatibilis azzal a törékeny képződménnyel, amit a sajtó szabadságának szokás nevezni.
A facebookhoz hasonló közösségi portálokat az különbözteti meg a szerkesztett médiától, hogy szinte teljesen védettek a központi regulációval szemben. Egy szerkesztőségre vagy egy lapkiadóra lecsaphat a mindenható médiahatóság, de a hálózatszerű közösségi portálok esetében ez kissé nehezen értelmezhető. A közösségi portálok természetesen nem pótolhatják sem a parlamentet, sem a szabad sajtót, de jó eszközei lehetnek a szabadsághiányos jelenségek legalább részleges korrekciójának és új véleményközösségek létrejöttének.
Kézenfekvőek a párhuzamok a facebook-ellenzék és a '80-as évek demokratikus ellenzéke között. A technológia alaposan megváltozott ugyan, de az érvkészlet és az indíttatás hasonló forrásokból ered.
Tudom, ma a demokratikus ellenzék megítélésében sincs egyetértés. A médiatörvényt legalább részben nehezményező blogok egy része, ezt az alkalmat is a "posztkommunista-liberális" (fontos a kötőjel) örökségtől vagy a "reformpárti ideológiai kontinuumtól" való elhatárolódással köti össze. A liberális szó démonizálásában még nagy tartalékok vannak. A legújabb ötlet: a liberális sajtó magának köszönheti a készülő médiatörvényt (ahogy a Gyurcsány-korszak felelős a Jobbikért). Nincs kétségem afelől, hogy ez is egy kellő hatékonyságú kohéziós retorika, de a facebook-ellenzékhez - vagy általában az érvelő vitához - legfeljebb érintőleges köze van. Nem is hiszem, hogy igényt tartana ilyen jelzőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése