Schmitt Pál és a gurgulázó kacaj

Nem Schmitt Pál saját kacajáról szeretnék írni, hanem arról, amit nevének puszta említése vált ki bizonyos gyülekezetekből. Példának okáért a november 14-i, Kossuth téri "azennyugdijam" tűntetés hallgatóságából. A szónok valami veretes kritikát akart mondani köztársaságunk elnökéről, de a nevének említésekor a "tömeg" beléfojtotta a szót. Nem fütyüléssel, bekiabálással vagy fújolással, egyszerűen csak felhőtlen és szűnni nem akaró kacajjal. Igazi vasárnap délutáni happening.

Messze ez volt a legvidámabb fejlemény a kormányzati nyugdíj-einstand és az alkotmánybírósági herétlenítés kiváltotta három tűntetésen (Demokratikus Charta: november 2., LMP: november 3., "azennyugdijam": november 14). Jó, hogy a jogállam roskadozása kiváltott ilyesmit belőlünk - inkább a tűntetésekre, mint a nevetésre gondolok -, de talán kevésbé jó, hogy ennyire kevesünkből. A létszám ezertől ötezerig alakult, és feltételezhető az igen erős átfedés a látogatók között. Tömegekről vagy üvöltéstől eltorzult arcokról tehát szó sincs. Többnyire amolyan polgári jogi - entellektüel hangulata volt a tüntetéseknek. Egészen biztosan nem ezek a gyűlések fogják megfordítani a történelem menetét.

Ha mégis valami patetikusan komolyat szeretnénk mondani ezekről a tűntetésekről - én mindenesetre szeretnék -, akkor olyasmivel próbálkozhatunk, hogy a rendszerváltás óta nem láthattunk ilyen méltóságkereső és rendszerkritikus összejöveteleket (még ha egy részben megelőlegezett rendszerkritikáról is van szó). Azt pedig, hogy mi biztos a történelem menetével kapcsolatban, és mi nem az, a '80-as évek második felének tűntetői sem tudták egészen pontosan. Kár lenne már előre leírni ezeknek a megmozdulásoknak a jelentőségét, csak azért, mert az aktuális eseményekre szerény hatással bírnak.

Tudom, számos ellenérv kínálkozik a méltóságkereső és a rendszerkritikus jelzőkkel kapcsolatban.

Mit kezdjünk a Charta tűntetésen elhangzó K-anyázós felszólalással vagy a Kossuth tér felől áradó hűvös leheletű, gyurcsányt-börtönbe sikoltásokkal? (az utóbbiak persze nem a résztvevőktől, hanem az elmaradhatatlan kísérőktől származtak). Valóban jó jelző ezekre a "méltóságkereső" szófordulat?

Elismerem, a narratíva egysége érdekében epizóddá kellett minősítenem ezeket az "apróságokat". Mentségemre szóljon, hogy ezt nem a tények meghamisítása érdekében teszem, hanem mert 1. nem ezek voltak a tűntetések meghatározó hangulati elemei (az érvelő vita mindhárom esetben domináns volt),  2. ezekkel együtt is látok némi előrelépést a honi tüntetés-kultúrában (a Szabadság téri mélypont után ez nem esik nehezemre),  3. a három tűntetés hangvételének tendenciája lehetővé teszi, hogy kiküszöbölendő és kiküszöbölhető epizódként tüntessük fel ezeket az egyébként felettébb zavaró jelenségeket.

De valóban nem voltak méltóságkereső és rendszerkritikus tűntetések a rendszerváltás óta? 

Hogy erre választ adhassunk, a rendszerváltás utáni tűntetések három főbb típusát különíthetjük el:

1. A Demokratikus Charta tűntetéseit '93 körül

2. Orbán Viktor nagygyűléseit 2002 után

3. A Kossuth-tériek megmozdulásait 2006-tól

Nem vitatom, hogy a "méltóságkereső" és a "rendszerkritikus" jelzők közül az egyik vagy a másik mindegyikre alkalmazható, de a kettő együttesen egyikre sem érvényes. A Demokratikus Charta és Orbán nagygyűléseit inkább a kormánykritika, mint a rendszerkritika jellemezte, a Kossuth tériek pedig a méltóságkeresésben nem voltak túlzottan erősek.

Az Orbán-gyűlések egy különös köztes pozíciót foglalnak el a másik kettő között (időben és fogalmi értelemben is). Vitathatatlanul jelen volt a méltóságkeresés igénye - az erőszak elutasítása értelmében -, de ez a méltóságkeresés már nem a kantiánus értelemben vett emberi méltóságot célozta és az egységet már nem az érvelő vitában vagy az érvek folytonosságában kereste. Másrészről, bár retorikája inkább kormány-, mint rendszerkritikus volt, számos - akkor még nem vállalt - kapaszkodót nyújtott egy átfogó rendszerkritika számára is (a polgári jogállam ellenében).

A rendszerváltást megelőző tűntetésektől a Kossuth tériek mozgalmáig tartó fejlődési ívet le lehet írni a honi tűntetés-kultúra fogalmával is. Ha a tűntetés-kultúrát a vitakultúra képzeteihez kötjük, akkor kellő határozottsággal kijelenthetjük, hogy a rendszerváltást követő két évtizedben a magyarországi tűntetés-kultúra látványosan hanyatlott. A Szabadság téri tűntetés attól függetlenül is mélypontnak tekinthető ebben a "fejlődési" vonalban, hogy ki miként minősíti a Kossuth tériek indíttatásait. A 2010. novemberi tűntetések ehhez a fejlődési ívhez képest határozottan szívderítő változást jeleznek.

Evvel együtt is, elképesztően kevesen voltunk a tűntetéseken. Kevés, de felettébb határozott és felettéb kiérlelt álláspontú ember volt jelen, akik érvek sokaságával tudják alátámasztani kritikus ítéletüket (biztos voltak kivételek is, de ehelyütt hadd ne velük foglalkozzak). Szokás az ilyen habitusú embereket a "kritikai értelmiség" kifejezéssel is illetni, hozzátéve, hogy jellemzően nem egy szociológiai vagy státusz-kategóriáról van szó. A tűntetések egyrészt azt jelezték, hogy a kritikai értelmiség lélekszáma és befolyása meglehetősen szerény, másrészt viszont azt, hogy ma is beszélhetünk ilyesmiről Magyarországon. Ízlése szerint mindenki eldöntheti, hogy melyiket tartja fontosabbnak a kétféle üzenet közül.

Orbán Viktor és szűk köre ma nem akar értelmiséget játszani és nem akar érvelve vitatkozni. Akaratokat nyilvánítának, hatásmechanizmusokat tesztelnek, és kollektív entitások mögé bújnak. Evvel nem tesznek mást, mint a "történelem" vagy a "nép" hírhedten szeszélyes, és kevéssé hiteles ítélőszékére bízzák magukat. Lelkük rajta.

Az irónia és a polgári jogállam

A szarkazmus és az irónia a polgári jogállamban vannak otthon igazán. Para-Kovács Imre lenyűgöző ebben a műfajban, és általában a Hírszerzőnek is ez az erőssége.

De mi van akkor, ha a polgári jogállamnak nevezett valami, egyszer csak elkezd roskadozni? Ahogy párolog emberi viszonyainkból a "polgári" jelző, úgy fogy el a liberális irónia briliáns futamai körül a levegő. Az irónia szerzői jogai elmosottá, az irónia maga pedig szögletessé válik. Gúny, kabaré és anonim vicc lesz belőle (publicisztika helyett teátrum).

A "polgár" szónak csak az egyik oldala a nyárspolgár, a másik oldala az autonómia és az emberi méltóság. Az irónia hitelét mindig az utóbbi oldal adja. Nem a polgárt mindenestül, csak a nyárspolgárt kritizálja. Ahol nincs polgár, ott nyárspolgár és hiteles irónia sincs.

Egy méltósághiányos világban az iróniának magát kell megcsonkítania, hogy hitelessé válhasson. Időnként le kell szállnia a méltóság-gondolat didaktikával és unalommal fenyegető világába, mert már nem hiszik el neki, hogy leszállás nélkül is ezen a talajon áll. Mert már nem érti senki, hogy mi is ez a talaj.

Belátom, unalmasan patetikusnak hangzik mindez. Nem az irónia ellen beszélek, és nem a forradalmi hevület átszellemült ábrázatát ajánlom helyette. Lehet, hogy eljön az idő, amikor semmit nem "értünk" PKI írásaiból, de én nem vágyom ilyen időkre.

A szükségállapotok eszkalációja

Csaknem közhellyé vált mind a kormányoldal, mind kritikusai körében, hogy az "Új Magyarországot"  egyfajta politikai szükségállapotként kell felfogunk (még ha egészen más értelemben mondják is ugyanezt). Bármi is legyen a "politikai szükségállapot" helyes interpretációja, minden ilyen értelmezés egy erős tény körül forog: a magyarországi képviseleti paletta radikális mértékben veszített sokszínűségéből és kiegyensúlyozottságából. Akad aki válságként, akad aki világelső teljesítményként értékeli ezt. Egyben azonban megegyeznek: a Magyarországon mára kialakult helyzet - szerintük - joggal nevezhető egy olyan politikai szükségállapotnak, amihez az utóbbi húsz év történései csaknem egyenes úton vezettek.

Ha el is fogadjuk, hogy Magyarországon politikai szükségállapot van (és nem egyszerűen válság), ennek még távolról sem egyenes következménye az a gazdasági szükségállapot, amit a "statáriális" válságadózással és az "einstanddal", vagyis a magánnyugdíjpénztári befizetések átirányításával vezetett be a kormány. Még kevésbé tekinthető egyenes következménynek, hogy most a szükségállapot fogalmi szuverénje, a jogi értelemben vett szükségállapot is beköszönteni látszik (az Alkotmánybíróság trónfosztása). Érteni véljük a lépések egymásutánját - különösen utólag -, de ezt nem szabad összetéveszteni a "nem dönthettünk másként" önfelmentő bizonyosságával.

A szükségszerűség-hiteknek nem a konspiráció-elméletek az alternatívái. Sokan érzik úgy, hogy ha egyenes következményekről nem is beszélhetünk, a szükségállapotok honi eszkalációját egy tudatos terv szülöttének kell tartanunk. Ennek alátámasztására vagy a "láthatatlan kéz" valamelyik régről ismert koncepcióját vagy egy titkos összeesküvés színes narrativáját szokás előadni. Intellektuális szempontból egyik lehetőség rosszabb a másiknál. Ezért jobb kitartani amellett, hogy a mostanában körülöttünk zajló események mögött semmiféle tudatos tervet nem kell sejtenünk. Lázár János vagy Orbán Viktor aligha tud többet az általuk életbe léptetett szükségállapotok mibenlétéről és következményeiről, mint bárki más ebben az országban. Az "akkor kell átmenni a hídon, amikor odaértünk" szentencia az orbáni retorika kimagaslóan legbiztosabb pontja.

Hannah Arendt szerint a francia forradalom eszkalációjának szomorú mintázatában semmi szükségszerűség nincs (1962, A forradalomról). Még akkor sem kell ilyesmit feltételeznünk, ha a történelmi szükségszerűség XIX. századi mítoszai, majd a XX. század totális forradalmai mögött egytől egyig a francia forradalom megrázó (kudarc)élményét sejthetjük. A "forradalmak szörnyű logikája" semmilyen értelemben nem logika, bármennyire is ismerősek azok a mintázatok, amibe a forradalmak rendszerint torkollanak.

A szükségszerűséget cáfolandó Arendt két ellenpéldát említ a forradalmak történetéből: az amerikai forradalom mellett az '56-os magyar forradalmat, amit a XX. század talán legüdítőbb fejleményének tart. Azt az '56-os forradalmat, amit most Orbán, mintha a régi vágású, rousseau-i mintázatot követve szeretne "befejezni". A rousseau-i retorika jól ismert fordulatai - az ellenállhatatlan hatalomként felfogott népszuverenitás, az általános akarat és annak oszthatatlansága, a tölgyfák alatt közfelkiáltással szavazó nép plebejus idillje, az érvelő vita "idegensége" és eredendő kártékonysága - nem állnak távol az Új Magyarországban körvonalazódni látszó hivatalos közbeszédtől. Annál távolabb esnek azonban '56 eredeti szellemiségétől, aminek a "pluralizmus" a domináns szólama. Az '56-os forradalom hagyománya immunis a determinista hevületekkel és átértelmezésekkel szemben. A "Új Magyarország" alapítóinak súlyos statikai nehézségekkel kell számolniuk, ha a magyar forradalomra akarják alapozni a szükségállapotok újabb is újabb légióit.

Nem a puszta méltányosság, inkább a kiútkeresés igénye mondatja azt, hogy a magyar hétköznapokat egyre inkább meghatározó szükségállapotok egyike sem "totális" jellegű. A politikai szükségállapot még nem jelenti azt, hogy az érvelő vita vagy az autonóm publicisztika nyomtalanul el fog tűnni a közéletből. A gazdasági szükségállapot sem jelenti azt, hogy polgári szerződéseink egy csapásra érvényüket vesztik és helyükbe a nyers hatalmi diktátum lép. Bár a jogi szükségállapot mindkettőnél fenyegetőbbnek látszik, mégsem kell elveszítenünk minden bizalmunkat a magyar vagy az európai jogrendben.

Mégis (vagy evvel együtt is): a szükségállapotok dinamikája ma azt sugallja, hogy a polgári jogállam vesztésre áll más, "feszítő igényekkel" szemben.

Ez olyan váratlan fejlemény, amivel akár csak pár hónappal ezelőtt sem számolhatott senki. Egyes politikai szereplőkről elhangozhattak - és el is hangoztak - jóslatok, de magáról a polgári jogállamról senki sem feltételezte, hogy alapjaiban inoghat meg. A polgári jogállam az a keret, ami a szükségállapotokban is biztosíthatja folytonosságot. Maga a polgári jogállam azonban nem olyasmi, amit felfüggeszthetnénk. A "népakarat" - pontosabban a népakaratra való hivatkozás - nem töltheti be annak a folytonossági közegnek a szerepét, amiben a polgári jogállam ki-be kapcsolgatása értelmezhető lenne. Ha a népakarat mindenek felett úr, akkor csak a polgári jogállam kiiktatása merülhet fel, a "visszakapcsolás" ugyanebben a keretben értelmezhetetlen.

Bármennyire is csábító legyen a "mindig is tudtuk" kezdetű gondolatmenetek belenyugvó bölcsessége, a mai helyzetben ez mit sem segít. Ellenkezőleg: az egyetlen "emberi" lehetőség a kibontakozásra az "állampolgári rácsodálkozás". Foucault-nak sem kell elhinnünk, hogy maga az érvelő vita is része a "rendszernek". Csak akkor és annyiban, amilyen mértékben magunk is alattvalóivá válunk a szükségszerűség nagy ívű koncepcióinak. Lehet, hogy alulmarad a polgári jogállam (feltéve, de meg nem engedve), ám ennek esetleges bekövetkeztében semmi olyasmi nincs, amit szükségszerűségként kellene tisztelnünk.