A liberális hagyomány és az LMP

A magyar liberális közösség sokak szerint a múlté, és maga a liberalizmus is hitelét vesztette a ma körvonalazódó domináns politika-értelmezésben. Evvel együtt is kevesen vitatják, hogy a "liberális szavazókra" - mint szociológiai és életvezetésbeli gyűjtőfogalomra - való hivatkozás olyan igazodási pont, amivel valamilyen módon számolnia kell a politikai pártoknak (még ha ennek a feltételezett szavazói körnek önálló képviseletre most nincs is esélye).

Egészen a közelmúltig úgy tűnt, hogy van egy olyan új párt a magyar politikai palettán, aminek érdemi köze lehet a liberális szavazókhoz. A tavaszi parlamenti választáson feltűnőek voltak a hasonlóságok az LMP új, és az SZDSZ régi szavazói között, mind a demográfiai jellemzőket, mind a szavazatok területi eloszlását illetően. A liberális szavazók személyes tapasztalatai is ezt a feltételezést erősítették.

Ehhez képest bizonyultak némileg váratlannak az LMP megnyilvánulásai a kormányváltás óta. Úgy tűnik, hogy az arculatát és szavazóbázisát kereső LMP visszautasítja azt az egyébként kézenfekvőnek tűnő opciót, hogy a magukat még ma is liberálisnak valló szavazókat képviselje. Miután nem hajlandó érdemi kontinuitást vállalni a szabadelvű hagyománnyal (még a megújítás értelmében sem), arra kell következtetnünk, hogy vagy a korábbi liberális szavazók önértékelésének radikális újraformálását várja, vagy egy tőlük teljesen független szavazói körre szeretne támaszkodni.

Egyik következtetés abszurdabbnak tűnik a másiknál. A liberális szavazókat mi sem jellemzi kevésbé, mint a "megtérés" varázslatos aktusa, illetve személyes integritásuk feladása. Tömeges léptékben nem fognak szembefordulni sem a harmadik köztársasággal, és végképp nem a rendszerváltással, mert korábbi morális ítélkezéseik ehhez a standardhoz kötik őket. A '80-as évektől kezdve a liberálisok közötti leghatározottabb kohéziós erő a rendszerváltás vélt vagy valós értékkészlete volt. A radikális újrakezdés LMP által erőltetett víziója nem a liberális szavazókra van szabva. Nem az újrakezdés, hanem a rendszerváltás értékeihez való visszatérés gondolata áll közel hozzájuk.

 A liberálisoktól élesen eltérő szavazói kör azért nem jöhet szóba, mert az LMP apró betűs lábjegyzetei - de nem a vezérszólamai - elismerhetően közel állnak a liberális ethoszhoz (a lábjegyzeteik alapján mégsem annyira radikálisan újrakezdők). Legfeljebb arra számíthatnak, hogy az amúgy sem túlzottan nagyszámú liberális szavazó közül a fiatalabb korosztályokat szólítják meg. Felettébb valószínű azonban, hogy túlbecsülik ennek a szavazói körnek a súlyát (de legyen úgy).

A parlamenti választások előtt még érthetőnek és respektálhatónak tűnt, hogy a többségében liberális toposzokat alkalmazó LMP miért nem vállal közösséget a korábbi liberálisokkal. Senki sem száll fel szívesen egy süllyedő hajóra. Az LMP azonban az önkormányzati választásokra is saját, brand new fregattal nevezett be, és megvetően utasítja el, hogy új járművének bármi köze lenne a korábbihoz. A hajójukra ugyan bárki - vagy csaknem bárki - átszállhat, de minden felszállónak magára kell vállalnia a megvető elfordulást korábbi önmagától. Ha ezt megtette, nagyjából ugyanazt mondhatja, mint korábban, legfeljebb a szabad versennyel kapcsolatos nézeteit kell kissé áthangolnia.

A népítélethez való túlzottan buzgó igazodáson túl a német zöldektől átvett viselkedésminták is szerepet játszhatnak a magyar zöldek különös önértelmezésében. A német zöldek számára '68 hagyatéka csaknem megkérdőjelezhetetlen értékforrás, és hasonlót feltételezhetünk az LMP-vel kapcsolatban is. Szlogenjeik és programpontjaik túlnyomó többsége innen ered, és nem a közhiedelemben még mindig nekik tulajdonított antiliberális etatizmusból. Bár a keleti és a nyugati '68 értelmezések között lényeges párhuzamok vannak, a "liberalizmus" szóhoz való viszonyulásukban alapvető az eltérés. '68 nyugati mintázatában igen határozott szerepet kap a liberalizmus-kritika, ami mindenekelőtt a '60-as évek nyugati main-stream-jének kritikája. Ennek megfelelően a német zöldek legfeljebb vonakodva és ellenpontozva vállalják a "liberális" jelzőt. Kelet-Európában azonban a liberalizmus és a '68-as hagyomány mind történeti, mind fogalmi értelemben összefonódott egymással (a '68-as Kelet-Európai main-stream a legkevésbé sem volt liberális). Bár meg lehet próbálkozni ezeknek a szálaknak a kibogozásával, az bizonyosan nem járható út, hogy az új "alternatívok" előzmény nélküli nóvumként igyekeznek betörni a köztudatba. Természetesen voltak előzményeik, és ezek az előzmények a korábbi szabadelvű közösségben, illetve a mai liberális szavazói körben találhatók.

Az LMP fővárosi programja ugyanezt a kettősséget mutatja: látványos elhatárolódás a liberális  előzményektől a címszavakban, majd jórészt ismerős törekvések az apró betűs részben. Talán annyi újdonságot észlelhetünk a tavaszi program hangvételéhez képest, hogy a szabadság szó előfordulási gyakorisága lényegesen csökkent (a körülírásai azért jelen vannak). A közvetlen részvételre annál többet hivatkoznak, de elgondolkodtató, hogy mindezt egy párhuzamosan folyó, határozott centralizáció mellett kell elképzelnünk: a kerületek szerepe csak a végrehajtás lenne, minden érdemi gondolatnak a fővárosi tudáscentrumban kell fogannia.

Lehet, hogy az LMP vezetői a csodaváráson túl abban bíznak, hogy a liberális szavazók az elképesztően szűkké vált kínálatból úgy sem találnak jobb választást, mint az ő jelöltjeiket. Ez azonban több szempontból is problematikus. Egyrészt a liberális szavazói aktivitást nyilvánvalóan csökkenti a megszólíttatásuk hiánya (lásd a Hírszerző legfrissebb publicisztikáit). Másrészt más pártok jelöltjeire is szavazhatnak, különös tekintettel arra, hogy az MSZP - legalábbis fővárosi kampányszlogenjeiben - az LMP-nél nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy megnyerje magának ezt a választói kört. Harmadrészt az LMP folytonos önpozícionálásával olyan mély sebeket oszthat és kaphat, amelyeknek a gyógyításában már nem segítenek a későbbi pályakorrekciók.

A magam részéről nem szeretnék lemondani arról a várakozásról, hogy az LMP a magyar liberális hagyomány (egyik) folytatója illetve megújítója lehet. Az utóbbi hónapok fejleményei azonban semmiképpen nem erősítették ezt a várakozást. A magyar zöldek nem hogy közeledtek volna, hanem nyilvánvalóan távolodtak a magukat liberálisnak valló szavazóktól. 

Elmondatlan búcsúbeszéd

Húsz éven át voltam tagja a Ferencvárosi Önkormányzat képviselőtestületének. Olyan időszakban, amikor - legalább eleinte - úgy érezhettük, hogy valami egészen újat, egészen eredetit hozunk létre. Ma is azt gondolom, hogy valóban új és valóban eredeti, csak a szabad vitában, illetve az adott szavak hálózatának mélyen emberi világában jöhet létre. Mi pedig valami ilyesminek lehettünk a részesei és alakítói.

Mára jórészt elfogyott a kezdeményező képességem (nem annyira az akaratom, inkább a lehetőségeim). Sokszor értetlenül állok a mára körülöttem-körülöttünk kialakult világban, és avval sem áltathatom magam, hogy Ferencvárosnak "szüksége van rám" (még ha - némileg szerénytelenül - úgy is gondolnám, hogy valaha is szüksége volt). Visszavonhatatlanul lezárult egy korszak, minden hibájával és erényével együtt. Belátom, hogy új lendületre, friss levegővételre van szükség, és ehhez az én személyem nem nyújt már kellő garanciát. Olyan emberek kellenek a helyi parlamentekbe, akik jobban megtalálják a helyüket a rendszerváltás utáni magyar demokrácia-történet második korszakában.

A ciklus lezárultával történő visszavonulásom nem a "politikai" vitáktól és részvételtől való elfordulást jelenti - ehhez önmagamat kellene megtagadnom -, és végképp nem Ferencvárostól való eltávolodást. Egy hangsúlyozottan civil ("nem-hivatalos") közegben szeretnék újra magamra találni. Húsz évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy civil és önkormányzati erős átfedésben lehet egymással, mára azonban a helyi önkormányzatokból végletesen kiszorult az autonómia-gondolat. A ma uralkodó politikaértelmezésben a helyi önkormányzatok jobbára egyszerű helyhatóságként jelennek meg. Nem szeretnék mást tenni, mint visszahelyezkedni az induló-pozícióra: a '80-as és részben a '90-es évek "civil" és autonómiaközpontú politikai világérzékelésébe.

Köszönöm képviselőtársaimnak a közös munkát, külön is kiemelve azt a négy képviselőtársamat, akivel húsz éven át dolgoztunk együtt:  dr. Gegesy Ferencet, Hubert Bélánét, Hardi Róbertet és Pál Tibort.

Az alább következő "hagyaték-leltár" inkább magam számára íródott, mint a nyilvánosságnak, de megtisztelnek, ha elolvassák. Egyfajta személyes számvetés azokról a kezdeményezésekről, amelyekben a megszokottnál talán több szerepem lehetett. Hangsúlyozom: nincs olyan "tétel" ebben a listában, amit tisztán egy-személyes teljesítményként lehetne vagy kellene felfogni. Ha bárki úgy érzi (és sokan lehetnek ilyenek), hogy az alábbiak kezdeményezésében legalább a sajátomhoz mérhető szerepe volt, akkor minden további nélkül vállalom vele a társszerzői viszonyt.   Végképp nincs szó egyfajta "siker-listáról" - mindegyik teljesítménynek megvannak az árnyoldalai is, amire szintén igyekszem kitérni.

A "szabad vita" intézményei az önkormányzat alapszabályában

Az önkormányzat megalakulását követően előterjesztője lehettem az önkormányzat szervezeti és működési szabályzatának. Két olyan intézmény is szerepel a helyi "alkotmányban", ami más önkormányzatoknál - ebben a formában - nem fordul elő:  a rendeletek tárgyalási rendjére vonatkozó "két-fordulós nyilvános vita", illetve a sikertelen döntéshozatalokat követő "rövid vita" intézménye.  Mindkét intézmény máig életben van, de tartalmi értelemben egyre inkább a kiüresedés, a puszta formalizmussá válás fenyegeti. Evvel együtt is bízom abban, hogy benne maradnak Ferencváros alkotmányában, és az egymást követő Képviselőtestületek módot találnak arra, hogy visszaadják eredeti rangjukat és céljukat, a szabad vita szolgálatát. 

Ráday-Tompa gyalogos tengely, alternatív kultúra

A Ráday utca - Tompa utca gyalogostengely kezdeményezése és a két történeti terünk - Bakáts tér és Ferenc tér - összefűzésének gondolata mindvégig meghatározó volt a tevékenységemben. Ehhez járult többünk elszánt "vonzalma" az alternatív kulturális megnyilvánulások iránt, ami végül a "Ráday kultucca" jól ismert koncepciójához vezetett. Ma talán úgy tűnhet, hogy ezt a koncepciót mindenkor osztatlan egyetértés övezte, ez azonban közel sincs így. A '90-es évek közepén számos olyan alkalom adódott, amikor csaknem egyedül maradtam a képviseletével. Az évtized végére a kultucca támogatása csaknem egyöntetűvé vált, de 2005-től kezdve újabb fordulat következett: az alternatív kultúra támogatása háttérbe szorult. Ennek leglátványosabb - és számomra leginkább idegen - mérföldköve a Kultiplex lebontása volt. Mára csak töredékek maradtak a Ferencvárost korábban jellemző alternatív-kulturális miliőből. Ez akkor is bántóan igaz, ha az intézményesített kultúra terén jelentős előrelépés történt.

A két történeti terünk felújítása csak részleges eredményre vezetett. Megtiszteltetés számomra, hogy egyik kidolgozója lehettem a Ferenc tér és a környező sétálóutcák felújítási konstrukciójának és részese lehettem a tervezési folyamatnak (természetesen csak véleményezőként). Tudom, hogy a Ferenc tér felújításának megítélése nem teljesen egyértelmű, mégis azt hiszem, "jövőt álló" közösségi tér jött létre.

Társasház-felújítási pályázat

Ma a kerületi és nagyvárosi önkormányzatok többsége rendelkezik a "társasház-felújítási" pályázat valamilyen formájával. Az azonban kevésbé ismert, hogy Ferencváros konstrukciója volt az első, és a többi önkormányzat számára ez a modell adott mintát. Az általam előterjesztett eredeti konstrukciót később pontosítások követték, mégis kellő alappal mondható, hogy működőképesnek és hasznosnak bizonyult. És ami ennél is fontosabb: a húsz év során legfeljebb elvétve merült fel olyan vélemény, amely a pályázatok kiírásának vagy elbírásának igazságosságát vitatta volna.

Építészeti értékek védelme

A kerületi - illetve általában a városi - önkormányzatok között Ferencváros rendelkezik az egyik legátfogóbb szabályozási, intézményi és gyakorlati háttérrel az építészeti értékek védelmének vonatkozásában (a természeti értékek - pl. a fák - védelmében sokkal kevésbé állunk jól). Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy kezdeményezője és előterjesztője lehettem a védettségről szóló rendeletnek, illetve a védettséggel kapcsolatos támogatásoknak. A ferencvárosi értékvédelemnek ma már olyan erős hagyományai alakultak ki, hogy minden esély meg van arra, hogy ez hosszú távon is Ferencváros egyik kitűntető jegye maradjon.

Új parkok Középső-Ferencvárosban

A Ferencvárosi rehabilitáció egyik megkülönböztető vonása, hogy előzmény nélküli, teljesen új parkokat és közösségi tereket is létre tudtunk hozni korábban beépített területeken. Ezek közül akad néhány olyan park, amelyekkel kapcsolatban szívesen - és remélem megalapozottan - vállalhatom magamra az "ötletgazda" szerepét. A Lenhossék park háztömbjére 1990-ben még intenzív továbbépítési lehetőség volt érvényben, ami - szerencsére - nem valósult meg. A továbbépítési tervek meghiúsulását követően merült fel az a gondolat, hogy az egyébként is viszonylag alulépített és rossz állapotú épületekkel rendelkező háztömbnek kiváló adottságai vannak arra, hogy az épületek bontását követően a Ferenc térhez hasonló karakterű park válhasson belőle. Az Örökimádó (vagy Salkaházi Sára) park létrejöttének a templom neogót apszisának a publikum elé tárása, illetve az egyik legfontosabb '56-os helyszínről való méltó megemlékezés volt az eredeti indíttatása (a volt BM garázs a mai park területén állt).  A kisebb volumenű parképítések közül a Thaly Kálmán utcai játszópark áll hozzám a legközelebb, amihez a korábbi földszintes épület áttört homlokzat-fala szolgál kerítésül, és - nem mellesleg - azt a célt is szolgálta, hogy megőrizzünk egy 100 éves platánfát.

A dzsumbuj lebontása

Az elmúlt két évtizedben az Illatos úti "dzsumbuj" - menthetetlenül és visszafordíthatatlanul - olyan állapotba került, ami szinte lehetetlenné tette a falai között az emberhez méltó életet. Szigetszerűsége, ipari környezete, építészeti karaktere - és nem a benne lakók - predesztinálták erre a sorsra. Az elsők között és kitartóan képviseltem azt az álláspontot, hogy az önkormányzatnak állami vagy fővárosi támogatás hiányában is meg kell kezdenie az épületek bontását, mégpedig oly módon, hogy a lakók tisztességes és nem-telepszerű elhelyezést nyerjenek.

A Mester utcai fasor

Talán a Mester utcai fasor 90 éves fáinak védelmét nevezhetem a leginkább "személyes ügyemnek". Még akkor is, ha időközben számos más támogatója is akadt a törekvésnek (Melly Flávia, Bácskai János és még sokan mások), és erősen töredékesek a fasor megőrzésével kapcsolatos eredmények. Számtalan olyan eset fordult elő, amikor csak zajos szóváltások eredményeként sikerült megmenteni egy-egy fát a "fűrészes emberektől". A 2000-es évektől részben rendeződött a fasor sorsa, és ma már nem nagyon fordul elő, hogy az utca lakóinak össze kelljen futnia egy-egy ad-hoc kivágási akció elhárítása céljából.

Városrehabilitáció

Annak, hogy utolsó helyen említem a Középső-Ferencvárosi városrehabilitációt, nem az az oka, hogy kevésbé tartom fontosnak a fentieknél. Épp ellenkezőleg: ez adta a gerincét az egész képviselői "pályafutásomnak". Már 1988 előtt végigfotóztam minden egyes Középső-ferencvárosi épületet, és a Szabó Ervin könyvtárban összegyűjtöttem az összes ferencvárosi építési engedély kivonatos adatait (az 1800-as évek közepétől kezdve álltak rendelkezésre adatok). Ennélfogva a rendszerváltást követő első önkormányzati választásra már meglehetősen határozott elképzeléseim voltak a 80-as évek közepén kezdődött tömb-rehabilitáció folytatásáról és kiterjesztéséről.

Mindamellett - vagy evvel együtt is - a város-rehabilitáció a fentieknél is hangsúlyozottabban több-szereplős teljesítmény. Kétség nem fér a polgármester úr, számos képviselőtársam, a főépítészek, a Beruházási Iroda és a SEM IX. munkatársainak alapvető szerepéhez. Tizenhat éven át voltam a Városfejlesztési Bizottság elnöke és előtte alpolgármesterként is a városfejlesztés volt a legfontosabb működési területem, tehát számomra is megadatott, hogy alkotó részese lehessek a közös munkának.

Hovatovább, a városépítészetnek nem feltétlenül az önkormányzat a főszereplője, az önkormányzati beruházásokon túl épp ennyire fontosak a külső beruházók. Ha az elmúlt húsz év hozzám legközelebb álló, nem-önkormányzati építkezéseit kellene felsorolnom, akkor a Nemzeti Színházhoz kapcsolódó park, a színház előtt fokozatosan kialakuló épületsor, a Liliom utcai Trafó, a Páva utcai Holokaust Emlékközpont, a SOTE Thaly Kálmán utcai épülete, vagy a Közraktárakból mostanság előbújó CET biztos előkelő helyet kapna a felsorolásban.

Kudarcok

Számtalan kudarcom közül csak néhányat említenék.

A '90-es évek elején meglehetős vehemenciával igyekeztem elérni, hogy kerékpárutak létesüljenek Ferencvárosban, ezeket a törekvéseket azonban igen szerény siker koronázta.

Ennél is több energiát fordítottam a ferencvárosi kisebbségi önkormányzatok - különösképpen a Roma Önkormányzat - támogatására illetve autonómiájuk, döntésképességük és elfogadottságuk erősítésére. Ha a '90-es években sikerült is elérni eredményeket ezen a téren, ma úgy látom, hogy ezek a vélt eredmények múlandónak bizonyultak.

Hajdani alapvető célkitűzéseim között említhetem a helyi sajtó autonómiájának intézményes garanciákkal való biztosítását. Ma nem pusztán a garanciák hiányoznak, hanem az azt tartalommal felruházó praxis is. Nem jöttek létre a szabad publicisztika olyan fórumai, amiből kirajzolódhatna egy karakteresen ferencvárosi nézőpont. Mindez azonban nem annyira sajtó munkatársainak, mint inkább a politikai oldalnak róható fel.

Azt is kudarcaim közé sorolom, hogy nem sikerült meggyőznöm a képviselőtársaimat a képviselői tiszteletdíjak jelképes szinten tartásáról (eleinte volt erre esély, és nem is egyedül képviseltem ezt az álláspontot). A tiszteletdíjak mértéke is hozzájárult ahhoz, hogy civil és önkormányzati útjai szétváltak.

Hálapénz demokrácia Magyarországon

A XX. századi politikatörténet talán legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a demokrácia szó minden válságot, minden politikai ámokfutást és minden technokrata elszürkülést túlélt. A demokrácia a XX. század nagy túlélője még akkor is, ha ma sincs iskolás definíciója.

Magyarországon sincs okunk arra, hogy az utóbbi évek választói megnyilvánulásaiból felsejlő politika-értelmezést ne nevezzük demokráciának. Számos okunk van azonban arra, hogy a magyar demokrácia válságáról beszéljünk. És arra is alapos okunk van, hogy ezt a válságot viszonylag tartósnak feltételezzük. Csatlakozva számos más névadási kísérlethez (plebejus demokrácia, szimulált demokrácia), a saját javaslatom a magyar politikai kultúra mai állapotának jellemzésére, a "hálapénz demokrácia" kifejezés.

Egészen biztos, hogy nem osztja mindenki a magyar demokrácia válságával kapcsolatos nézeteket. Orbán Viktor úgy értelmezi az utóbbi néhány év választói megnyilvánulásait, mintha az a demokráciának egy önmagában is megálló, magyar útját rajzolná elénk, és készségesen segít a rajzolásban. Amit rendszerint a demokratikus deficitként szokás felfogni - a vita hiányát, a képviselet feltűnő homogenitását, az ellensúlyok jelentéktelenné válását -, azt a demokrácia erényeként állítja elénk. Szerinte a magyar demokrácia most talált csak igazán önmagára.

Egyáltalán milyen alapon mondhatjuk azt egy demokráciáról, hogy válságban van, ha a demokráciának elismerten nincs iskolás definíciója? Egyrészt mindenkit köt a saját korábbi demokrácia-értelmezéseiből fakadó koherencia-igény, ami ad némi stabilitást a demokrácia fogalmának. Másrészt van egy olyan válság-indikátor, amitől egyetlen demokrácia-értelmezés sem szabadulhat: a demokrácia problémamegoldó képességének hanyatlása.

A magyar demokrácia probléma-megoldó potenciálja annak ellenére is mélypontra jutott, hogy soha nem látott mértékű döntéshozatali potenciál alakult ki a parlamentáris testületekben. A hanyatlás talán leghatározottabb jelzője a hálapénz kérdése. Kevés olyan ember van Magyarországon, aki nyilvánosan is vállalná azt a véleményt, hogy a hálapénz praxisával minden rendben van. De még kevesebb olyan ember van, aki a 2008-as népszavazás után érdemi reményt lát arra, hogy a belátható jövőben képesek leszünk változtatni ezen a mindenki által elutasított praxison.

A 2008-as népszavazás nem pusztán az aktuális kormányzat számára hozott megrázkódtatásszerű eredményt, hanem az egész magyar politikai közösség számára. Joggal feltételezhetjük, hogy a hálapénz kérdésének megoldhatatlansága számos más területen is érvényesülni fog, mert a 2008-as népszavazás példázata túlontúl könnyen általánosítható:  egy mindenki által megoldandónak gondolt kérdésben képtelenek voltunk megoldást találni, és éppen a megoldás elodázása - és nem egy alternatív megoldási javaslat - eredményezett soha nem látott választói támogatottságot az egyik politikai oldal számára. A mai parlamenti többség jórészt a megoldások elodázásának köszönheti a létét és legitimációját. Nehéz feltételezni, hogy ilyen keletkezéstörténet mellett képes lesz valódi megoldásokat nyújtani, és arra sem látszik érdemi esély, hogy a riválisai képesek lesznek erre.

A rendszerváltás előtti időkből ránk maradt hálapénz több szempontból is kitűnik a magyar demokrácia előtt álló, megoldásra váró problémák közül. A hálapénz megítélésében mutatkozó tanácstalanság nem sorolható azok közé az átmeneti válságjelenségek közé, amelyek a demokrácia "üzemszerű" működéséhez hozzátartoznak (a pénzügyi egyensúly zavarai, az oktatás finanszírozás vagy a magyar állampolgárság körüli viták mind ide sorolhatók). Már önmagában az a tény is figyelemre méltó, hogy 16 évet kellett várni arra, hogy valamelyik kormányzat megpróbáljon tenni valamit a visszaszorításáért. A liberálisok meg voltak győződve arról, hogy semmi más nem hiányzik a megoldáshoz, mint a kormányzat határozottsága. Csalatkozniuk kellett, és tévedésük ára a liberális politikai közösség teljes megsemmisülése lett.

Nem akarom azt mondani, hogy minden nehézségünk és problémaérzékelésünk visszavezethető erre az egyetlen kérdéskörre. Végképp nem gondolom, hogy létezne valamiféle magyar karakter, ami mintegy sorsszerűvé tenné a hálapénz megoldhatatlanságát. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a hálapénz kérdéskörének történetisége (a kudarc közös élménye) illetve a hálapénz kifejezés egzisztenciális utalásrétegei közelebb vihetnek a magyar demokrácia jelen állapotának megértéséhez.

A hálapénz ügye egyfajta lakmuszpapírként is felfogható. Ha eljutunk oda, hogy a hálapénz kérdéséről végre újra értelmesen tudunk beszélni -, akkor közel kerültünk a demokrácia válságának végéhez is. Ha pedig a hálapénz a társadalmi együttélés egy vállalható - nem egyszerűen tolerálható - modelljeként jelenik meg közbeszédben, az kellő megbízhatósággal jelzi a demokrácia végét.

A hálapénz praxisának talán legfontosabb ismérve, hogy bár többé-kevésbé a nyilvánosság előtt zajlik, mégis eredendően vitaképtelen. Éppúgy nincs köze az alkuhoz, mint amennyire racionális érveléshez sem. A paraszolvencia mértékét nem az emberi hitelesség vagy az érvek koherenciája, hanem az esendőségeinkben való kölcsönös jártasság szabja meg.

És éppen ez a vitaképtelenség - sőt vitaiszony - az, ami annyira jellemzi a ma uralkodó honi politika-felfogást. A politikait ma szinte senki sem a szabad vita jelentéstartománya körül pozícionálja. A "politikai" jelentése - ha talán még nem is a gyakorlata - eljutott egy keserűen alantas régióba: a politika mindenekelőtt hála és pénz dolga, nem a vitáé vagy az emberi méltóságé. A mai magyar politika bántóan vita- és méltósághiányos. Ha a politikai kultúrát a vitakultúra képzetein keresztül próbáljuk megközelíteni, akkor a hálapénz demokrácia a politikai kultúra keservesen alacsony szintjét képviseli.

A hálapénz demokráciában a "társadalmi" és a személyes ítéletalkotás útjai rendszerszerűen elválnak egymástól, a népszavazások eredménye kollektív kudarcélményként jelenik meg a közös emlékezetben. A társadalom egyre inkább egy láthatatlan kézre emlékezteti a kortársakat, amit nem lehet már leírni egyének összességeként. Az autonómia-igény helyébe a szuverenitás képzetei lépnek, a személyes és közösségi identitástudat egyre inkább emlékeztet egy különös betegségtudatra.

A szabadság-gondolatnak - aminek mindig is a szabad vita valamilyen képzete állt a középpontjában - a hálapénz-demokráciában rendkívül szűkös hely marad. A vita már nem a politika jelensége, a "politikai vita" kifejezés egyre értelmetlenebbül cseng. Mint mondják: valóságérzéketlen utópia. A publicisztika és a parlament - a demokrácia két szimbolikus kelléke - fennmaradhat ugyan, de ehhez mindkettőnek konkrét (társadalmi) funkciók betöltésével kell legitimálnia magát.

Magyarországon nem egyszerűen a liberális politikai közösség hitelessége tört meg, hanem általában véve a szabadság-gondolaté. Ha hárul is felelősség a liberálisokra az utóbbi évek szomorú történéseiért, a vitakultúra hanyatlása bizonyosan nem nekik róható fel. Ha volt egy határozott kontraszelekció a harmadik köztársaság politikai aktorai között - és ki vitatná hogy volt -, az nem a társadalom ellenére történt, hanem éppen a láthatatlan kézként felfogott "társadalomhoz" való idomulási hullámok vezettek egyre mélyebbre. Egy liberális politikai közösség ilyen mértékű idomulási elvárásoknak önmeghasonlás nélkül képtelen eleget tenni. A hálapénz-népszavazással végképp elfogyott körülötte a levegő, nem volt már képes arra, hogy bölcs döntésként értelmezze a kollektív akaratot.

Ma sem látunk sokkal többet, mint egy újabb idomulási hullámot. Erre a hullámra sokan felültek - vagy kétharmadnyian -, de sem ők, sem mások nem tudják, hogy ez a minden korábbinál nagyobb szívóerejű áradat hova repíti Magyarországot. A harmadik köztársaságot követő kvázipolitikai látszatvilágnak nincsenek dedikált szerepkörei. Lehet, hogy egyszer valaki valóban ráérez a korszellemre, de ez a hálapénz demokráciát is meghaladó heroikus gyógyító - szerencsére - nincs még közöttünk. A jelenlegi leghatalmasabb hullámlovast súlyos tehertétel nyomasztja, ami csak ideig-óráig maradhat homályban: épp úgy a harmadik köztársaság "átmeneti és zavaros" politikai kultúrájának beavatott aktora, mint azok, akiket a legutóbbi "megtisztulási hullám" már elsöpört.

Régi (és joggal nem szeretett) politikai bölcsesség: minden politikai közösségnek - hogy valóban "szabad" lehessen - meg kell tapasztalnia, milyen az, amikor saját jogon zülleszti le önnön politikai kultúráját. A hatalom megosztására vonatkozó nézetek Angliában is csak VIII. Henrik ámokfutását követően válhattak az egyéni akaratokat tartósan meghatározó élménnyé. Csak bízhatunk abban, hogy az élményekbe való alámerítkezésünk nem lesz túlzottan időigényes.

A hálapénz demokráciának rövid távon nem látszik az ellenszere. A szereplők minden bizonnyal változni fognak, de a domináns politika-értelmezés jó ideig köztünk marad. A liberálisok a következő években "csak" abban bízhatnak, hogy visszanyerik elveszett tartásukat. Ehhez azonban nem egyszerűen a kormányzat, hanem időnként a "társadalom" ellenzékének hálátlan szerepét is magukra kell vállalniuk (a legkézenfekvőbb példa erre a romák megítélése).

Ha valami mégis reményt adhat a magyar politikai kultúra jövőjét illetően, az 1956 és 1988 kitörölhetetlennek látszó hagyatéka. Az új idők új aktorai ma is szükségét érzik annak, hogy a kettő közül legalább az egyiket magukévá tegyék. Semmi sem világos azonban annyira '56 és '88 hagyatékából, mint a pluralizmus igénye. Képtelenség erre az alapra építve legitimálni a hálapénz demokrácia szürke egyöntetűségét, vagy - még inkább - az azon is túlmutató, harsányan homogén politikai konstellációkat. Azok az újra és újra fellángoló értelmezési rohamok, amelyek a hálapénz demokrácia beköszöntét '56-hoz vagy '88-hoz akarják mérni, kudarcra vannak ítélve. A hálapénz demokrácia soha nem válhat valódi értékhivatkozássá. Semmi jobbat nem mondhatunk róla, mint hogy a "mienk", és tanulhatunk belőle.