A XX. századi politikatörténet talán legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a demokrácia szó minden válságot, minden politikai ámokfutást és minden technokrata elszürkülést túlélt. A demokrácia a XX. század nagy túlélője még akkor is, ha ma sincs iskolás definíciója.
Magyarországon sincs okunk arra, hogy az utóbbi évek választói megnyilvánulásaiból felsejlő politika-értelmezést ne nevezzük demokráciának. Számos okunk van azonban arra, hogy a magyar demokrácia válságáról beszéljünk. És arra is alapos okunk van, hogy ezt a válságot viszonylag tartósnak feltételezzük. Csatlakozva számos más névadási kísérlethez (plebejus demokrácia, szimulált demokrácia), a saját javaslatom a magyar politikai kultúra mai állapotának jellemzésére, a "hálapénz demokrácia" kifejezés.
Egészen biztos, hogy nem osztja mindenki a magyar demokrácia válságával kapcsolatos nézeteket. Orbán Viktor úgy értelmezi az utóbbi néhány év választói megnyilvánulásait, mintha az a demokráciának egy önmagában is megálló, magyar útját rajzolná elénk, és készségesen segít a rajzolásban. Amit rendszerint a demokratikus deficitként szokás felfogni - a vita hiányát, a képviselet feltűnő homogenitását, az ellensúlyok jelentéktelenné válását -, azt a demokrácia erényeként állítja elénk. Szerinte a magyar demokrácia most talált csak igazán önmagára.
Egyáltalán milyen alapon mondhatjuk azt egy demokráciáról, hogy válságban van, ha a demokráciának elismerten nincs iskolás definíciója? Egyrészt mindenkit köt a saját korábbi demokrácia-értelmezéseiből fakadó koherencia-igény, ami ad némi stabilitást a demokrácia fogalmának. Másrészt van egy olyan válság-indikátor, amitől egyetlen demokrácia-értelmezés sem szabadulhat: a demokrácia problémamegoldó képességének hanyatlása.
A magyar demokrácia probléma-megoldó potenciálja annak ellenére is mélypontra jutott, hogy soha nem látott mértékű döntéshozatali potenciál alakult ki a parlamentáris testületekben. A hanyatlás talán leghatározottabb jelzője a hálapénz kérdése. Kevés olyan ember van Magyarországon, aki nyilvánosan is vállalná azt a véleményt, hogy a hálapénz praxisával minden rendben van. De még kevesebb olyan ember van, aki a 2008-as népszavazás után érdemi reményt lát arra, hogy a belátható jövőben képesek leszünk változtatni ezen a mindenki által elutasított praxison.
A 2008-as népszavazás nem pusztán az aktuális kormányzat számára hozott megrázkódtatásszerű eredményt, hanem az egész magyar politikai közösség számára. Joggal feltételezhetjük, hogy a hálapénz kérdésének megoldhatatlansága számos más területen is érvényesülni fog, mert a 2008-as népszavazás példázata túlontúl könnyen általánosítható: egy mindenki által megoldandónak gondolt kérdésben képtelenek voltunk megoldást találni, és éppen a megoldás elodázása - és nem egy alternatív megoldási javaslat - eredményezett soha nem látott választói támogatottságot az egyik politikai oldal számára. A mai parlamenti többség jórészt a megoldások elodázásának köszönheti a létét és legitimációját. Nehéz feltételezni, hogy ilyen keletkezéstörténet mellett képes lesz valódi megoldásokat nyújtani, és arra sem látszik érdemi esély, hogy a riválisai képesek lesznek erre.
A rendszerváltás előtti időkből ránk maradt hálapénz több szempontból is kitűnik a magyar demokrácia előtt álló, megoldásra váró problémák közül. A hálapénz megítélésében mutatkozó tanácstalanság nem sorolható azok közé az átmeneti válságjelenségek közé, amelyek a demokrácia "üzemszerű" működéséhez hozzátartoznak (a pénzügyi egyensúly zavarai, az oktatás finanszírozás vagy a magyar állampolgárság körüli viták mind ide sorolhatók). Már önmagában az a tény is figyelemre méltó, hogy 16 évet kellett várni arra, hogy valamelyik kormányzat megpróbáljon tenni valamit a visszaszorításáért. A liberálisok meg voltak győződve arról, hogy semmi más nem hiányzik a megoldáshoz, mint a kormányzat határozottsága. Csalatkozniuk kellett, és tévedésük ára a liberális politikai közösség teljes megsemmisülése lett.
Nem akarom azt mondani, hogy minden nehézségünk és problémaérzékelésünk visszavezethető erre az egyetlen kérdéskörre. Végképp nem gondolom, hogy létezne valamiféle magyar karakter, ami mintegy sorsszerűvé tenné a hálapénz megoldhatatlanságát. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a hálapénz kérdéskörének történetisége (a kudarc közös élménye) illetve a hálapénz kifejezés egzisztenciális utalásrétegei közelebb vihetnek a magyar demokrácia jelen állapotának megértéséhez.
A hálapénz ügye egyfajta lakmuszpapírként is felfogható. Ha eljutunk oda, hogy a hálapénz kérdéséről végre újra értelmesen tudunk beszélni -, akkor közel kerültünk a demokrácia válságának végéhez is. Ha pedig a hálapénz a társadalmi együttélés egy vállalható - nem egyszerűen tolerálható - modelljeként jelenik meg közbeszédben, az kellő megbízhatósággal jelzi a demokrácia végét.
A hálapénz praxisának talán legfontosabb ismérve, hogy bár többé-kevésbé a nyilvánosság előtt zajlik, mégis eredendően vitaképtelen. Éppúgy nincs köze az alkuhoz, mint amennyire racionális érveléshez sem. A paraszolvencia mértékét nem az emberi hitelesség vagy az érvek koherenciája, hanem az esendőségeinkben való kölcsönös jártasság szabja meg.
És éppen ez a vitaképtelenség - sőt vitaiszony - az, ami annyira jellemzi a ma uralkodó honi politika-felfogást. A politikait ma szinte senki sem a szabad vita jelentéstartománya körül pozícionálja. A "politikai" jelentése - ha talán még nem is a gyakorlata - eljutott egy keserűen alantas régióba: a politika mindenekelőtt hála és pénz dolga, nem a vitáé vagy az emberi méltóságé. A mai magyar politika bántóan vita- és méltósághiányos. Ha a politikai kultúrát a vitakultúra képzetein keresztül próbáljuk megközelíteni, akkor a hálapénz demokrácia a politikai kultúra keservesen alacsony szintjét képviseli.
A hálapénz demokráciában a "társadalmi" és a személyes ítéletalkotás útjai rendszerszerűen elválnak egymástól, a népszavazások eredménye kollektív kudarcélményként jelenik meg a közös emlékezetben. A társadalom egyre inkább egy láthatatlan kézre emlékezteti a kortársakat, amit nem lehet már leírni egyének összességeként. Az autonómia-igény helyébe a szuverenitás képzetei lépnek, a személyes és közösségi identitástudat egyre inkább emlékeztet egy különös betegségtudatra.
A szabadság-gondolatnak - aminek mindig is a szabad vita valamilyen képzete állt a középpontjában - a hálapénz-demokráciában rendkívül szűkös hely marad. A vita már nem a politika jelensége, a "politikai vita" kifejezés egyre értelmetlenebbül cseng. Mint mondják: valóságérzéketlen utópia. A publicisztika és a parlament - a demokrácia két szimbolikus kelléke - fennmaradhat ugyan, de ehhez mindkettőnek konkrét (társadalmi) funkciók betöltésével kell legitimálnia magát.
Magyarországon nem egyszerűen a liberális politikai közösség hitelessége tört meg, hanem általában véve a szabadság-gondolaté. Ha hárul is felelősség a liberálisokra az utóbbi évek szomorú történéseiért, a vitakultúra hanyatlása bizonyosan nem nekik róható fel. Ha volt egy határozott kontraszelekció a harmadik köztársaság politikai aktorai között - és ki vitatná hogy volt -, az nem a társadalom ellenére történt, hanem éppen a láthatatlan kézként felfogott "társadalomhoz" való idomulási hullámok vezettek egyre mélyebbre. Egy liberális politikai közösség ilyen mértékű idomulási elvárásoknak önmeghasonlás nélkül képtelen eleget tenni. A hálapénz-népszavazással végképp elfogyott körülötte a levegő, nem volt már képes arra, hogy bölcs döntésként értelmezze a kollektív akaratot.
Ma sem látunk sokkal többet, mint egy újabb idomulási hullámot. Erre a hullámra sokan felültek - vagy kétharmadnyian -, de sem ők, sem mások nem tudják, hogy ez a minden korábbinál nagyobb szívóerejű áradat hova repíti Magyarországot. A harmadik köztársaságot követő kvázipolitikai látszatvilágnak nincsenek dedikált szerepkörei. Lehet, hogy egyszer valaki valóban ráérez a korszellemre, de ez a hálapénz demokráciát is meghaladó heroikus gyógyító - szerencsére - nincs még közöttünk. A jelenlegi leghatalmasabb hullámlovast súlyos tehertétel nyomasztja, ami csak ideig-óráig maradhat homályban: épp úgy a harmadik köztársaság "átmeneti és zavaros" politikai kultúrájának beavatott aktora, mint azok, akiket a legutóbbi "megtisztulási hullám" már elsöpört.
Régi (és joggal nem szeretett) politikai bölcsesség: minden politikai közösségnek - hogy valóban "szabad" lehessen - meg kell tapasztalnia, milyen az, amikor saját jogon zülleszti le önnön politikai kultúráját. A hatalom megosztására vonatkozó nézetek Angliában is csak VIII. Henrik ámokfutását követően válhattak az egyéni akaratokat tartósan meghatározó élménnyé. Csak bízhatunk abban, hogy az élményekbe való alámerítkezésünk nem lesz túlzottan időigényes.
A hálapénz demokráciának rövid távon nem látszik az ellenszere. A szereplők minden bizonnyal változni fognak, de a domináns politika-értelmezés jó ideig köztünk marad. A liberálisok a következő években "csak" abban bízhatnak, hogy visszanyerik elveszett tartásukat. Ehhez azonban nem egyszerűen a kormányzat, hanem időnként a "társadalom" ellenzékének hálátlan szerepét is magukra kell vállalniuk (a legkézenfekvőbb példa erre a romák megítélése).
Ha valami mégis reményt adhat a magyar politikai kultúra jövőjét illetően, az 1956 és 1988 kitörölhetetlennek látszó hagyatéka. Az új idők új aktorai ma is szükségét érzik annak, hogy a kettő közül legalább az egyiket magukévá tegyék. Semmi sem világos azonban annyira '56 és '88 hagyatékából, mint a pluralizmus igénye. Képtelenség erre az alapra építve legitimálni a hálapénz demokrácia szürke egyöntetűségét, vagy - még inkább - az azon is túlmutató, harsányan homogén politikai konstellációkat. Azok az újra és újra fellángoló értelmezési rohamok, amelyek a hálapénz demokrácia beköszöntét '56-hoz vagy '88-hoz akarják mérni, kudarcra vannak ítélve. A hálapénz demokrácia soha nem válhat valódi értékhivatkozássá. Semmi jobbat nem mondhatunk róla, mint hogy a "mienk", és tanulhatunk belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése