Elmondatlan búcsúbeszéd

Húsz éven át voltam tagja a Ferencvárosi Önkormányzat képviselőtestületének. Olyan időszakban, amikor - legalább eleinte - úgy érezhettük, hogy valami egészen újat, egészen eredetit hozunk létre. Ma is azt gondolom, hogy valóban új és valóban eredeti, csak a szabad vitában, illetve az adott szavak hálózatának mélyen emberi világában jöhet létre. Mi pedig valami ilyesminek lehettünk a részesei és alakítói.

Mára jórészt elfogyott a kezdeményező képességem (nem annyira az akaratom, inkább a lehetőségeim). Sokszor értetlenül állok a mára körülöttem-körülöttünk kialakult világban, és avval sem áltathatom magam, hogy Ferencvárosnak "szüksége van rám" (még ha - némileg szerénytelenül - úgy is gondolnám, hogy valaha is szüksége volt). Visszavonhatatlanul lezárult egy korszak, minden hibájával és erényével együtt. Belátom, hogy új lendületre, friss levegővételre van szükség, és ehhez az én személyem nem nyújt már kellő garanciát. Olyan emberek kellenek a helyi parlamentekbe, akik jobban megtalálják a helyüket a rendszerváltás utáni magyar demokrácia-történet második korszakában.

A ciklus lezárultával történő visszavonulásom nem a "politikai" vitáktól és részvételtől való elfordulást jelenti - ehhez önmagamat kellene megtagadnom -, és végképp nem Ferencvárostól való eltávolodást. Egy hangsúlyozottan civil ("nem-hivatalos") közegben szeretnék újra magamra találni. Húsz évvel ezelőtt még úgy látszott, hogy civil és önkormányzati erős átfedésben lehet egymással, mára azonban a helyi önkormányzatokból végletesen kiszorult az autonómia-gondolat. A ma uralkodó politikaértelmezésben a helyi önkormányzatok jobbára egyszerű helyhatóságként jelennek meg. Nem szeretnék mást tenni, mint visszahelyezkedni az induló-pozícióra: a '80-as és részben a '90-es évek "civil" és autonómiaközpontú politikai világérzékelésébe.

Köszönöm képviselőtársaimnak a közös munkát, külön is kiemelve azt a négy képviselőtársamat, akivel húsz éven át dolgoztunk együtt:  dr. Gegesy Ferencet, Hubert Bélánét, Hardi Róbertet és Pál Tibort.

Az alább következő "hagyaték-leltár" inkább magam számára íródott, mint a nyilvánosságnak, de megtisztelnek, ha elolvassák. Egyfajta személyes számvetés azokról a kezdeményezésekről, amelyekben a megszokottnál talán több szerepem lehetett. Hangsúlyozom: nincs olyan "tétel" ebben a listában, amit tisztán egy-személyes teljesítményként lehetne vagy kellene felfogni. Ha bárki úgy érzi (és sokan lehetnek ilyenek), hogy az alábbiak kezdeményezésében legalább a sajátomhoz mérhető szerepe volt, akkor minden további nélkül vállalom vele a társszerzői viszonyt.   Végképp nincs szó egyfajta "siker-listáról" - mindegyik teljesítménynek megvannak az árnyoldalai is, amire szintén igyekszem kitérni.

A "szabad vita" intézményei az önkormányzat alapszabályában

Az önkormányzat megalakulását követően előterjesztője lehettem az önkormányzat szervezeti és működési szabályzatának. Két olyan intézmény is szerepel a helyi "alkotmányban", ami más önkormányzatoknál - ebben a formában - nem fordul elő:  a rendeletek tárgyalási rendjére vonatkozó "két-fordulós nyilvános vita", illetve a sikertelen döntéshozatalokat követő "rövid vita" intézménye.  Mindkét intézmény máig életben van, de tartalmi értelemben egyre inkább a kiüresedés, a puszta formalizmussá válás fenyegeti. Evvel együtt is bízom abban, hogy benne maradnak Ferencváros alkotmányában, és az egymást követő Képviselőtestületek módot találnak arra, hogy visszaadják eredeti rangjukat és céljukat, a szabad vita szolgálatát. 

Ráday-Tompa gyalogos tengely, alternatív kultúra

A Ráday utca - Tompa utca gyalogostengely kezdeményezése és a két történeti terünk - Bakáts tér és Ferenc tér - összefűzésének gondolata mindvégig meghatározó volt a tevékenységemben. Ehhez járult többünk elszánt "vonzalma" az alternatív kulturális megnyilvánulások iránt, ami végül a "Ráday kultucca" jól ismert koncepciójához vezetett. Ma talán úgy tűnhet, hogy ezt a koncepciót mindenkor osztatlan egyetértés övezte, ez azonban közel sincs így. A '90-es évek közepén számos olyan alkalom adódott, amikor csaknem egyedül maradtam a képviseletével. Az évtized végére a kultucca támogatása csaknem egyöntetűvé vált, de 2005-től kezdve újabb fordulat következett: az alternatív kultúra támogatása háttérbe szorult. Ennek leglátványosabb - és számomra leginkább idegen - mérföldköve a Kultiplex lebontása volt. Mára csak töredékek maradtak a Ferencvárost korábban jellemző alternatív-kulturális miliőből. Ez akkor is bántóan igaz, ha az intézményesített kultúra terén jelentős előrelépés történt.

A két történeti terünk felújítása csak részleges eredményre vezetett. Megtiszteltetés számomra, hogy egyik kidolgozója lehettem a Ferenc tér és a környező sétálóutcák felújítási konstrukciójának és részese lehettem a tervezési folyamatnak (természetesen csak véleményezőként). Tudom, hogy a Ferenc tér felújításának megítélése nem teljesen egyértelmű, mégis azt hiszem, "jövőt álló" közösségi tér jött létre.

Társasház-felújítási pályázat

Ma a kerületi és nagyvárosi önkormányzatok többsége rendelkezik a "társasház-felújítási" pályázat valamilyen formájával. Az azonban kevésbé ismert, hogy Ferencváros konstrukciója volt az első, és a többi önkormányzat számára ez a modell adott mintát. Az általam előterjesztett eredeti konstrukciót később pontosítások követték, mégis kellő alappal mondható, hogy működőképesnek és hasznosnak bizonyult. És ami ennél is fontosabb: a húsz év során legfeljebb elvétve merült fel olyan vélemény, amely a pályázatok kiírásának vagy elbírásának igazságosságát vitatta volna.

Építészeti értékek védelme

A kerületi - illetve általában a városi - önkormányzatok között Ferencváros rendelkezik az egyik legátfogóbb szabályozási, intézményi és gyakorlati háttérrel az építészeti értékek védelmének vonatkozásában (a természeti értékek - pl. a fák - védelmében sokkal kevésbé állunk jól). Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy kezdeményezője és előterjesztője lehettem a védettségről szóló rendeletnek, illetve a védettséggel kapcsolatos támogatásoknak. A ferencvárosi értékvédelemnek ma már olyan erős hagyományai alakultak ki, hogy minden esély meg van arra, hogy ez hosszú távon is Ferencváros egyik kitűntető jegye maradjon.

Új parkok Középső-Ferencvárosban

A Ferencvárosi rehabilitáció egyik megkülönböztető vonása, hogy előzmény nélküli, teljesen új parkokat és közösségi tereket is létre tudtunk hozni korábban beépített területeken. Ezek közül akad néhány olyan park, amelyekkel kapcsolatban szívesen - és remélem megalapozottan - vállalhatom magamra az "ötletgazda" szerepét. A Lenhossék park háztömbjére 1990-ben még intenzív továbbépítési lehetőség volt érvényben, ami - szerencsére - nem valósult meg. A továbbépítési tervek meghiúsulását követően merült fel az a gondolat, hogy az egyébként is viszonylag alulépített és rossz állapotú épületekkel rendelkező háztömbnek kiváló adottságai vannak arra, hogy az épületek bontását követően a Ferenc térhez hasonló karakterű park válhasson belőle. Az Örökimádó (vagy Salkaházi Sára) park létrejöttének a templom neogót apszisának a publikum elé tárása, illetve az egyik legfontosabb '56-os helyszínről való méltó megemlékezés volt az eredeti indíttatása (a volt BM garázs a mai park területén állt).  A kisebb volumenű parképítések közül a Thaly Kálmán utcai játszópark áll hozzám a legközelebb, amihez a korábbi földszintes épület áttört homlokzat-fala szolgál kerítésül, és - nem mellesleg - azt a célt is szolgálta, hogy megőrizzünk egy 100 éves platánfát.

A dzsumbuj lebontása

Az elmúlt két évtizedben az Illatos úti "dzsumbuj" - menthetetlenül és visszafordíthatatlanul - olyan állapotba került, ami szinte lehetetlenné tette a falai között az emberhez méltó életet. Szigetszerűsége, ipari környezete, építészeti karaktere - és nem a benne lakók - predesztinálták erre a sorsra. Az elsők között és kitartóan képviseltem azt az álláspontot, hogy az önkormányzatnak állami vagy fővárosi támogatás hiányában is meg kell kezdenie az épületek bontását, mégpedig oly módon, hogy a lakók tisztességes és nem-telepszerű elhelyezést nyerjenek.

A Mester utcai fasor

Talán a Mester utcai fasor 90 éves fáinak védelmét nevezhetem a leginkább "személyes ügyemnek". Még akkor is, ha időközben számos más támogatója is akadt a törekvésnek (Melly Flávia, Bácskai János és még sokan mások), és erősen töredékesek a fasor megőrzésével kapcsolatos eredmények. Számtalan olyan eset fordult elő, amikor csak zajos szóváltások eredményeként sikerült megmenteni egy-egy fát a "fűrészes emberektől". A 2000-es évektől részben rendeződött a fasor sorsa, és ma már nem nagyon fordul elő, hogy az utca lakóinak össze kelljen futnia egy-egy ad-hoc kivágási akció elhárítása céljából.

Városrehabilitáció

Annak, hogy utolsó helyen említem a Középső-Ferencvárosi városrehabilitációt, nem az az oka, hogy kevésbé tartom fontosnak a fentieknél. Épp ellenkezőleg: ez adta a gerincét az egész képviselői "pályafutásomnak". Már 1988 előtt végigfotóztam minden egyes Középső-ferencvárosi épületet, és a Szabó Ervin könyvtárban összegyűjtöttem az összes ferencvárosi építési engedély kivonatos adatait (az 1800-as évek közepétől kezdve álltak rendelkezésre adatok). Ennélfogva a rendszerváltást követő első önkormányzati választásra már meglehetősen határozott elképzeléseim voltak a 80-as évek közepén kezdődött tömb-rehabilitáció folytatásáról és kiterjesztéséről.

Mindamellett - vagy evvel együtt is - a város-rehabilitáció a fentieknél is hangsúlyozottabban több-szereplős teljesítmény. Kétség nem fér a polgármester úr, számos képviselőtársam, a főépítészek, a Beruházási Iroda és a SEM IX. munkatársainak alapvető szerepéhez. Tizenhat éven át voltam a Városfejlesztési Bizottság elnöke és előtte alpolgármesterként is a városfejlesztés volt a legfontosabb működési területem, tehát számomra is megadatott, hogy alkotó részese lehessek a közös munkának.

Hovatovább, a városépítészetnek nem feltétlenül az önkormányzat a főszereplője, az önkormányzati beruházásokon túl épp ennyire fontosak a külső beruházók. Ha az elmúlt húsz év hozzám legközelebb álló, nem-önkormányzati építkezéseit kellene felsorolnom, akkor a Nemzeti Színházhoz kapcsolódó park, a színház előtt fokozatosan kialakuló épületsor, a Liliom utcai Trafó, a Páva utcai Holokaust Emlékközpont, a SOTE Thaly Kálmán utcai épülete, vagy a Közraktárakból mostanság előbújó CET biztos előkelő helyet kapna a felsorolásban.

Kudarcok

Számtalan kudarcom közül csak néhányat említenék.

A '90-es évek elején meglehetős vehemenciával igyekeztem elérni, hogy kerékpárutak létesüljenek Ferencvárosban, ezeket a törekvéseket azonban igen szerény siker koronázta.

Ennél is több energiát fordítottam a ferencvárosi kisebbségi önkormányzatok - különösképpen a Roma Önkormányzat - támogatására illetve autonómiájuk, döntésképességük és elfogadottságuk erősítésére. Ha a '90-es években sikerült is elérni eredményeket ezen a téren, ma úgy látom, hogy ezek a vélt eredmények múlandónak bizonyultak.

Hajdani alapvető célkitűzéseim között említhetem a helyi sajtó autonómiájának intézményes garanciákkal való biztosítását. Ma nem pusztán a garanciák hiányoznak, hanem az azt tartalommal felruházó praxis is. Nem jöttek létre a szabad publicisztika olyan fórumai, amiből kirajzolódhatna egy karakteresen ferencvárosi nézőpont. Mindez azonban nem annyira sajtó munkatársainak, mint inkább a politikai oldalnak róható fel.

Azt is kudarcaim közé sorolom, hogy nem sikerült meggyőznöm a képviselőtársaimat a képviselői tiszteletdíjak jelképes szinten tartásáról (eleinte volt erre esély, és nem is egyedül képviseltem ezt az álláspontot). A tiszteletdíjak mértéke is hozzájárult ahhoz, hogy civil és önkormányzati útjai szétváltak.