Második népszavazás a magánnyugdíjról

A magyar nyugdíjreformot rögtön az indulásakor egy implicit népszavazás mentette meg. A '98-as kormányváltást követően - alig fél évvel a magánpénztárak létrejötte után - Orbán Viktor azért nem volt képes a nyugdíjreform azonnali visszafordítására, mert a pénztárakba belépő tagok száma minden várakozást felülmúlt. Az optimista becslések 800 ezer belépővel számoltak, de ennek csaknem kétszerese, 1.4 millió munkavállaló választotta önként a magánpénztárakat (a belépésre kötelezett munkakezdők aránya az első évben még elenyésző volt). Azért beszélhetünk implicit népszavazásról, mert a járulékfizetés 30-40 éves futamideje miatt a nyugdíj-stratégiák közötti választás nem tekinthető az érdekkalkuláció tiszta esetének, legalább ilyen fontos szerep jutott az érték-preferenciáknak is.

Idén januárban a magyar nyugdíjrendszer újra egy különös, népszavazásra emlékeztető megmérettetés előtt áll. Most még inkább érvényes, hogy a kalkulatív racionalitás rendkívül ingatag támpontot nyújt a döntéshez, és várhatóan a tiltakozás, a beletörődés, a lojalitás és más, rendszerint "politikainak" tekintett viszonylatok lesznek mérvadóak. Csakhogy a januári referendum feltételrendszere megdöbbentően méltánytalan, ezért a "népakarat" tisztességes tesztelésére nyilvánvalóan alkalmatlan. Legfeljebb a kormányzattól annyiszor hallott népakarat-hivatkozások fiktív tárgyáról és keletkezési körülményeiről adhat megvilágító erejű háttér-információkat. Népszavazásról tehát - a szó eredeti értelmében - nem beszélhetünk, ez azonban nem fogja megakadályozni a kormányfőt abban, hogy esetleges sikerét a torzítatlan népakarat fényes győzelmeként ünnepelje. A Nemzeti Együttműködés Rendszere a népszavazások tekintetében is új (?) mintázatokat kínál számunkra. A disszentereknek még a passzív rezisztencia lehetősége sem adatik meg, a népszavazástól való távolmaradás a "rendszer" korroborációjaként, hallgatólagos megerősítéseként nyer jelentést.

Ma már kevesen emlékeznek rá, de a kötelező magánnyugdíj kritikusai közül már az 1997-es parlamenti vitában is kiemelkedett a Fidesz, a konszenzus halvány nyomaitól is elzárkózó retorikájával, messze maga mögé utasítva az akkori radikálisokat. A Jobbik ma ugyanabban az esetlen szerepzavarban kullog a Fidesz mögött, mint '97-ben a kisgazdák,

A Fidesz kritikájának két fontosabb érve volt és az érveik ma is hasonló körben mozognak (az érvnek nem nevezhető kirohanásoktól itt eltekintenék). Az első érv inkább az érzelmekre kívánt hatni, mint az értelemre: a nyugdíjpénztári modell bevezetése latin-amerikai mintákat követett. A másik érv egy jósláshoz kapcsolódott, miszerint a magyar munkavállalók vissza fogják utasítani a pénztárakba való belépést. Az utóbbi érvre - akkor - gyors választ adtak a magyar polgárok. Bár Orbán Viktor első kormányfői megbízatása alatt mindvégig ostorozta az új nyugdíjrendszert - sokszor még a saját pénzügyminisztériuma ellenében is -, a belépők váratlanul magas száma nem tette lehetővé az endlösungot (csak a járulék 6%-on tartására futotta az erejéből a tervezett 8%-ra emelés helyett). Orbán Viktor azonban nehezen felejt, és ma erővel akar lezárni egy olyan vitát, amiben egyszer már alulmaradt. Kelletlenül fordulok az ehhez hasonló, pszichologizáló magyarázati sémákhoz, de a józan érdekkalkulációra támaszkodó leírások - miszerint a magánnyugdíj annulálása egyszerű pénzszerzési aktusként értelmezhető - nélkülözik a teljes magyarázó erőt.

Ami a "latin-amerikai" érvet illeti. Az 1997-es magyar nyugdíjreformban elismerhetően volt szerepe az 1980-as chilei és az 1994-es argentin reform tapasztalatainak. Evvel együtt is lényeges pontokon mutatkoztak eltérések, és teljes joggal mondhatjuk, hogy a magyar nyugdíjreform szerzői jogai kizárólag minket illetnek. Nem a globális multik és nem is az IMF szállította nekünk a koncepciót, és aligha beszélhetünk a Horn kormány belterjes agyszüleményéről. Az előkészítő szakaszban hatpárti konszenzus állt mögötte, és a ma Semjén Zsolt által természetjogi rangra emelt kétharmados támogatottság is biztosított volt. Hamisítatlan "magyar termékről" van szó, aminek számos más országban akadt követője. Mind az önkéntes, mind a kötelező nyugdíjpénztári rendszert elsőként hoztuk létre a térségben. A Közép-Kelet-európai országok számára nem az argentin példa volt az érdemi hivatkozási alap, hanem a magyar. Egy évvel az 1998-as magyar bevezetést követően Lengyelországban is útjára indítottak egy a miénkre megszólalásig emlékeztető nyugdíjreformot és a térség csaknem minden parlamentjében napirendre kerültek a hasonló tartalmú törvényjavaslatok. A cseh-szlovén "mérsékelt" modell csak 2000 körül sorakozott fel a magyar-lengyel mellé, miután az addig mérvadó "magyar modell" a kormányváltások következtében néhány helyen kisebbségbe szorult. Evvel együtt ma is a magyar modell a legelterjedtebb a térségben és nálunk a legmagasabb a nyugdíjpénztári tagok aránya. Orbán Viktor tehát ma nem egyszerűen a magánnyugdíj-pénztárakkal akar leszámolni, hanem a nyugdíjpénztárak magyar modelljével.

Visszatekintve úgy látszik, hogy a nyugdíjreform volt az utolsó olyan nagy horderejű magyar reformintézkedés, amely az országon túlmutató hatással bírt. Egészen 1998-ig bővelkedtünk az ilyen jellegű, iránymutató norma-alkotásokban. Nem annyira a gazdasági-szociológiai mutatóink voltak jók, hanem az ötletadásban, az újszerű és más országok által átvett koncepciókban jártunk elöl (a nyugdíjreform ennek csak az egyik, távolról sem a legfontosabb esete volt). Régi történelmi tapasztalat, hogy hosszú távú gazdasági és szellemi prosperitásra csak azoknak a szerencsés országoknak van esélye, amelyek rendelkeznek az ötletadás és az újítás potenciáljával. Persze önmagában az ötletadás kevés - az ötletek mellett ki kell tartania magának az ötletadónak is. Úgy tűnik, ez a tartás tört meg először 1998-ban, amikor Orbán Viktor folyamatos kritikával bizonytalanította el nem csak a magyar nyugdíjreformot, hanem az addig ránk fix pontként hivatkozó környező országokat is. 2010-re már a szűkebb környezetünkben is patologikus szereplővé váltunk (nem csak a magánnyugdíj kapcsán). Lehet, hogy most is ragadós lesz a példánk, de ez nem elismerést, inkább szánakozó részvétet, esetleg bizonytalan félelmet indukál a környező országokban.

Felmerülhet - és fel is merül - az az interpretáció is, hogy a magyar nyugdíjreform eleve elhibázott volt. Erre a kijelentésre azonban semmi más nem szolgál támasztékul, mint a mai kormányzat annuláló intézkedése (fait accompli). A nyugdíjpénztárak még csak közelébe sem kerültek az összeomlásnak és az állam által vállalt felhalmozási kiadások is a tervezett és előre ismert mértéket követték. Az uniós elszámolási szabályok kétségtelenül alakulhattak volna méltányosabban is, de egyrészt a tárgyalások sikeres befejezésére meg volt minden esély, másrészt ez nem érintette az egész konstrukció lényegét. Orbán Viktor számára azonban mindennél fontosabb volt az általa kreált "gazdasági szabadságharc". Ez az a pont, ahol Orbán valódi népi támogatással számolhat (egyelőre). Ha ez a különös szabadságharc sikerrel jár, nem a gonosz globalizációs erőktől, hanem saját múltbéli gondolatainktól és kötelezettségvállalásainktól, saját ötletadó szerepünktől szabadulunk meg, és minden korábbinál jobban kiszolgáltathatjuk magunkat a diabolikus multiknak.

A magánnyugdíj rendszer által képviselt, önként vállalt tőkefelhalmozási folyamatra aligha találunk előképet a magyar történelemben. Akik vitatták a nyugdíjreformot, azok éppen azt vonták kétségbe, hogy képesek vagyunk-e ennyire hosszú távon gondolkodni. Képes lesz-e az egymást követő kormányzatok hosszú sora tartani magát egy önként és közösen vállalt felhalmozási célhoz? A sors fintora, hogy éppen azok hangoztatták kételyeiket, és ma éppen azok próbálnak véget vetni ennek a merész kollektív vállalkozásnak, akik a másik oldalt kishitűséggel, a nemzeti öntudat hiányával vádolják.

Egy hosszú távú felhalmozási folyamatot félúton abbahagyni olyan, mint egy évtizedekig tervezett híd vagy egy évszázadok alatt felépülő katedrális építését félkészen megszakítani és a maradványokat az enyészetre bízni. Ha a lebontó számvetést készít a projekt eredményéről, nem fog nehézséget okozni számára, hogy kimutassa a veszteséget, és evvel is alátámassza a félbehagyás szükségszerűségét. A veszteség azonban sokkal nagyobb annál, mint aminek bármely anyagi kalkulációval nyomába érhetnénk.

A facebook-ellenzék és tűntetései

Kissé félve használom a "facebook" jelzőt, mert nem teljesen tisztázottak azok a konnotációk és képzettársítások, amit magával hozhat. A facebook egy internetes közösségi portál, ami sokak szemében egyfajta felszínes-fogyasztói, "amerikás" hangulatot idéz. Természetesen nem a Farmville vagy a Give Hearts élményrétegeire szeretnék utalni, amikor ezt a jelzőt említem, és végképp nem célom, hogy pejoratív színben tűntessem fel az Új Magyarország ellenzékét (mert az utóbbiról szeretnék beszélni). Használhatnám a "polgári ellenzék" szófordulatot is - annál is inkább, mert a mai kormányzati önértelmezésből szinte nyomtalanul eltűnt a "polgári" jelző -, de a facebookra való hivatkozás relevánsabbnak és érthetőbbnek tűnik, mint a reménytelenül összegubancolódott "polgári" szó.

A facebook távolról sem pusztán az apolitikus-szabadidős foglalatosságok terepe. Kulcsszerepe volt (van) azoknak a spontán és méltóságkereső kvázi-közösségeknek a létrejöttében, amelyek az utóbbi két hónap polgári jogi tűntetéseiből rajzolódtak ki. Több-kevesebb relevanciával az alábbi tűntetéseket sorolhatjuk ide:

október 28, Bródy Sándor utca, MR2 tűntetés, 100-200 fő

(november 2, Nagy Imre emlékpark, Demokratikus Charta, 3000-5000 fő)

(november 3, Alkotmánybíróság épülete, LMP, 500-1000 fő)

november 14, Kossuth tér, "azennyugdijam", 500-1000 fő

december 2, Egyetem tér, egyetemisták, 500-1000 fő

december 12, Hősök tere, "Ne hagyd magad zsarolni"  (tervezett)

Közbevetés: a Charta és az LMP tűntetése azért került zárójelbe, mert egyik társulat létrejötte sem köthető közvetlenül a facebookhoz, és a hangvételükben is némileg elütnek a többitől. Magának a tűntetésnek a szervezésben azonban e két esetben is fontos szerepe volt a közösségi portálnak.

Ha beszélhetünk olyasmiről, mint "facebook-ellenzék", akkor a jellegzetességeit az említett tűntetésekből bonthatjuk ki.

A felsorolt tűntetéseknek a közel hasonló habituson és indíttatáson túl (kritikai-értelmiségi attitűd, az érdek- és akarathivatkozások mérsékelt szerepe), van néhány szociológiai értelemben is közös vonásuk. Az első és legfeltűnőbb a létszám. Már-már a számmisztika erejével hat, hogy a facebook-tűntetések jellegzetesen az 500 és 1000 közötti tartományában mozognak. Ez éppen az a tartomány, aminek civil eszközökkel is megteremthető az infrastruktúrája - hangosításra és hasonlókra gondolok -, de a "kritikus tömeg" ismérveinek semmiképpen nem tesz eleget (nem a "siker" a kulcsszava). Bár ez sokaknak csalódásra adhat okot, a tömegszerűség feltűnő hiánya rendre egy sajátosan oldott hangulatot - távolról sem a kudarc hangulatát - és méltóságot eredményez. Akkor is igaz ez, ha a "tömegszerűség" nem feltétlenül és nem is elsősorban a létszám függvénye.

A másik karakteres szociológiai vonás, hogy egymástól viszonylag független csoportosulásokról van szó, amelyeknek nincs semmiféle központi magja. A standard politika-értelmezések szerint ezt legfeljebb egy átmeneti és kezdetleges állapotként kell felfognunk, ahol az egymással versengő társulásoknak csak annyiban van politikai relevanciája, amennyiben kiállják az "intézményesülés" próbáját. Kár lenne azonban elhamarkodott ítéletet hozni. Évszázados hagyományai vannak azoknak a vitáknak, amelyek a hálózatszerű, és leginkább a szabad vita fórumaira emlékeztető csoportosulások életképességéről és politikai relevanciájáról szólnak. Készséggel elismerhető, hogy a "társadalom" nem ilyen szerveződési modell mentén épül fel. Inkább szigetekhez hasonlíthatók az óceánban, mint magához az óceánhoz. A "politikai" jelző mégsem tagadható meg tőlük, és bizonyos időszakokban - nem itt és nem most - a domináns politika-értelmezést is képesek a maguk képére formálni (miszerint a "politikai" nem hatalmi manipuláció dolga, hanem mindenekelőtt és elsősorban, emberi párbeszéd). Ha ezek az időszakok nem is tartanak örökké, egy társadalmat éppen abban a mértékben tekinthetünk "politikai közösségnek", amilyen mértékben jelen vannak benne a szabad vita hálózatszerű képződményei.

A facebookot a híroldala tűnteti ki a többi közösségi portál közül. A híroldal biztosította spontán publikálási és kommentezési lehetőség teszi alkalmassá arra, hogy az önbemutatáson és társkeresésen túl, a szabad véleménynyilvánítás egyik fórumává váljon. A "miért éppen a facebook" kérdésnek nem is annyira a közösségi portálok egymás közötti viszonylatában, hanem általánosságban, a vélemény-nyilvánítás szabadságának kérdéskörében lehet jelentősége. Puszta ténymegállapításnak látszik, hogy a roskadozó magyar jogállam viszonylatai között a facebook képes azt szervezési eszköztárt és publicisztikai teret nyújtani, ami esélyt adhat egy hiteles politikai közélet maradványainak megőrzésére.

Természetesen a közösségi portálok nem egyedüli, és normális körülmények között nem is elsődleges eszközei a politikai publicitásnak, hiszen a polgári demokráciák bevett intézményei - a szerkesztett média, a parlament, a társadalmi szervezetek - nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valódi publikus szféráról beszélhessünk. Jó okunk van azonban azt hinni, hogy az említett tradicionális publicisztikai formáknak a mozgástere és hitelessége a közeljövőben alaposan csorbulni fog. A parlament esetében ez a torzulás és hitelességvesztés meglehetősen jó úton halad. A kétharmados országgyűlés csaknem teljes egészében elvesztette az érvelő vitával való szimbolikus és tényleges összefüggéseit, a szerepe jobbára az ünnepélyes népakarat-nyilvánításokra redukálódott. A társadalmi szervezeteket megbénítja a többségi akarat szürke homogenitása. Akkor is igaz ez, ha a vélemény-homogenitás nem több puszta látszatnál, mert - legalábbis a szavazat-maximalizálás perspektívájából nézve - kényszerítő erejű látszatról van szó. A kétségtelen kormányzati arrogancia viszonylag biztos hátteret tudhat maga mögött: csaknem csorbítatlan "polgárjoga" van annak a vészjóslóan körbenforgó érvelésnek, miszerint a kritikamentes igazodást - a szokásos működőképességi érveken túl - a politikai alternatíva hiánya igazolja (vagy menti fel). Ilyen "szellemi" környezetben, hiteles ellenzékiség nehezen képzelhető el a parlament vagy a standard politikai intézményrendszer keretein belül. Az a keserves helyzet állt elő, hogy a parlament ellenzéki pártjai csak a parlament döntéshozatali fórumairól való fokozatos kivonulásukkal (lennének) képesek arra, hogy hiteles ellenzékként jelenjenek meg (lásd az alkotmány-előkészítő bizottság esetét).

Közbevetés: bár a facebook-ellenzék karakteresen parlamenten-kívüli-ellenzék, ez nem zárja ki az átfedést a parlamenti ellenzékkel, különösen ha az utóbbi fokozatosan kiszorul - önként vagy kényszerítve - az alkotmányos döntéshozatali fórumokról. A parlamenten kívüliségnek nem a parlament intézményéről való, ideológiával alátámasztott lemondás az alapja. Mindössze azt a visszaélést utasítja el, ami a "parlament" vagy az "alkotmányozás" szó használatát itt és most jellemzi (a népi demokráciáknak is volt parlamentje).

A szerkesztett média jövője is homályos. A média egy meglehetősen nagy hányada csak a "társadalmi" funkciók betöltésével látja igazoltnak a létét (a sajtó szabadsága nem öncél). A szabadságközpontú sajtót ma már a jobboldali média sem tartja komolyan vehető ellenfélnek, de ez sem akadályozza meg abban, hogy lelkesen helyeselje az állami beavatkozás újabb és újabb hullámait (biztos ami biztos). Minden jel arra mutat, hogy a többségi akarat igen hatékony eszközöket teremt magának ahhoz, hogy az "öncélú" sajtó turbulens megnyilvánulásait a helyes mederben tartsa. De nem csak az eszközökkel van baj: az utóbbi hónapok kormányzati retorikája egész egyszerűen nem kompatibilis azzal a törékeny képződménnyel, amit a sajtó szabadságának szokás nevezni.

A facebookhoz hasonló közösségi portálokat az különbözteti meg a szerkesztett médiától, hogy szinte teljesen védettek a központi regulációval szemben. Egy szerkesztőségre vagy egy lapkiadóra lecsaphat a mindenható médiahatóság, de a hálózatszerű közösségi portálok esetében ez kissé nehezen értelmezhető. A közösségi portálok természetesen nem pótolhatják sem a parlamentet, sem a szabad sajtót, de jó eszközei lehetnek a szabadsághiányos jelenségek legalább részleges korrekciójának és új véleményközösségek létrejöttének.

Kézenfekvőek a párhuzamok a facebook-ellenzék és a '80-as évek demokratikus ellenzéke között. A technológia alaposan megváltozott ugyan, de az érvkészlet és az indíttatás hasonló forrásokból ered.

Tudom, ma a demokratikus ellenzék megítélésében sincs egyetértés. A médiatörvényt legalább részben nehezményező blogok egy része, ezt az alkalmat is a "posztkommunista-liberális" (fontos a kötőjel) örökségtől vagy a "reformpárti ideológiai kontinuumtól" való elhatárolódással köti össze. A liberális szó démonizálásában még nagy tartalékok vannak. A legújabb ötlet: a liberális sajtó magának köszönheti a készülő médiatörvényt (ahogy a Gyurcsány-korszak felelős a Jobbikért). Nincs kétségem afelől, hogy ez is egy kellő hatékonyságú kohéziós retorika, de a facebook-ellenzékhez - vagy általában az érvelő vitához - legfeljebb érintőleges köze van. Nem is hiszem, hogy igényt tartana ilyen jelzőre.