Csaknem közhellyé vált mind a kormányoldal, mind kritikusai körében, hogy az "Új Magyarországot" egyfajta politikai szükségállapotként kell felfogunk (még ha egészen más értelemben mondják is ugyanezt). Bármi is legyen a "politikai szükségállapot" helyes interpretációja, minden ilyen értelmezés egy erős tény körül forog: a magyarországi képviseleti paletta radikális mértékben veszített sokszínűségéből és kiegyensúlyozottságából. Akad aki válságként, akad aki világelső teljesítményként értékeli ezt. Egyben azonban megegyeznek: a Magyarországon mára kialakult helyzet - szerintük - joggal nevezhető egy olyan politikai szükségállapotnak, amihez az utóbbi húsz év történései csaknem egyenes úton vezettek.
Ha el is fogadjuk, hogy Magyarországon politikai szükségállapot van (és nem egyszerűen válság), ennek még távolról sem egyenes következménye az a gazdasági szükségállapot, amit a "statáriális" válságadózással és az "einstanddal", vagyis a magánnyugdíjpénztári befizetések átirányításával vezetett be a kormány. Még kevésbé tekinthető egyenes következménynek, hogy most a szükségállapot fogalmi szuverénje, a jogi értelemben vett szükségállapot is beköszönteni látszik (az Alkotmánybíróság trónfosztása). Érteni véljük a lépések egymásutánját - különösen utólag -, de ezt nem szabad összetéveszteni a "nem dönthettünk másként" önfelmentő bizonyosságával.
A szükségszerűség-hiteknek nem a konspiráció-elméletek az alternatívái. Sokan érzik úgy, hogy ha egyenes következményekről nem is beszélhetünk, a szükségállapotok honi eszkalációját egy tudatos terv szülöttének kell tartanunk. Ennek alátámasztására vagy a "láthatatlan kéz" valamelyik régről ismert koncepcióját vagy egy titkos összeesküvés színes narrativáját szokás előadni. Intellektuális szempontból egyik lehetőség rosszabb a másiknál. Ezért jobb kitartani amellett, hogy a mostanában körülöttünk zajló események mögött semmiféle tudatos tervet nem kell sejtenünk. Lázár János vagy Orbán Viktor aligha tud többet az általuk életbe léptetett szükségállapotok mibenlétéről és következményeiről, mint bárki más ebben az országban. Az "akkor kell átmenni a hídon, amikor odaértünk" szentencia az orbáni retorika kimagaslóan legbiztosabb pontja.
Hannah Arendt szerint a francia forradalom eszkalációjának szomorú mintázatában semmi szükségszerűség nincs (1962, A forradalomról). Még akkor sem kell ilyesmit feltételeznünk, ha a történelmi szükségszerűség XIX. századi mítoszai, majd a XX. század totális forradalmai mögött egytől egyig a francia forradalom megrázó (kudarc)élményét sejthetjük. A "forradalmak szörnyű logikája" semmilyen értelemben nem logika, bármennyire is ismerősek azok a mintázatok, amibe a forradalmak rendszerint torkollanak.
A szükségszerűséget cáfolandó Arendt két ellenpéldát említ a forradalmak történetéből: az amerikai forradalom mellett az '56-os magyar forradalmat, amit a XX. század talán legüdítőbb fejleményének tart. Azt az '56-os forradalmat, amit most Orbán, mintha a régi vágású, rousseau-i mintázatot követve szeretne "befejezni". A rousseau-i retorika jól ismert fordulatai - az ellenállhatatlan hatalomként felfogott népszuverenitás, az általános akarat és annak oszthatatlansága, a tölgyfák alatt közfelkiáltással szavazó nép plebejus idillje, az érvelő vita "idegensége" és eredendő kártékonysága - nem állnak távol az Új Magyarországban körvonalazódni látszó hivatalos közbeszédtől. Annál távolabb esnek azonban '56 eredeti szellemiségétől, aminek a "pluralizmus" a domináns szólama. Az '56-os forradalom hagyománya immunis a determinista hevületekkel és átértelmezésekkel szemben. A "Új Magyarország" alapítóinak súlyos statikai nehézségekkel kell számolniuk, ha a magyar forradalomra akarják alapozni a szükségállapotok újabb is újabb légióit.
Nem a puszta méltányosság, inkább a kiútkeresés igénye mondatja azt, hogy a magyar hétköznapokat egyre inkább meghatározó szükségállapotok egyike sem "totális" jellegű. A politikai szükségállapot még nem jelenti azt, hogy az érvelő vita vagy az autonóm publicisztika nyomtalanul el fog tűnni a közéletből. A gazdasági szükségállapot sem jelenti azt, hogy polgári szerződéseink egy csapásra érvényüket vesztik és helyükbe a nyers hatalmi diktátum lép. Bár a jogi szükségállapot mindkettőnél fenyegetőbbnek látszik, mégsem kell elveszítenünk minden bizalmunkat a magyar vagy az európai jogrendben.
Mégis (vagy evvel együtt is): a szükségállapotok dinamikája ma azt sugallja, hogy a polgári jogállam vesztésre áll más, "feszítő igényekkel" szemben.
Ez olyan váratlan fejlemény, amivel akár csak pár hónappal ezelőtt sem számolhatott senki. Egyes politikai szereplőkről elhangozhattak - és el is hangoztak - jóslatok, de magáról a polgári jogállamról senki sem feltételezte, hogy alapjaiban inoghat meg. A polgári jogállam az a keret, ami a szükségállapotokban is biztosíthatja folytonosságot. Maga a polgári jogállam azonban nem olyasmi, amit felfüggeszthetnénk. A "népakarat" - pontosabban a népakaratra való hivatkozás - nem töltheti be annak a folytonossági közegnek a szerepét, amiben a polgári jogállam ki-be kapcsolgatása értelmezhető lenne. Ha a népakarat mindenek felett úr, akkor csak a polgári jogállam kiiktatása merülhet fel, a "visszakapcsolás" ugyanebben a keretben értelmezhetetlen.
Bármennyire is csábító legyen a "mindig is tudtuk" kezdetű gondolatmenetek belenyugvó bölcsessége, a mai helyzetben ez mit sem segít. Ellenkezőleg: az egyetlen "emberi" lehetőség a kibontakozásra az "állampolgári rácsodálkozás". Foucault-nak sem kell elhinnünk, hogy maga az érvelő vita is része a "rendszernek". Csak akkor és annyiban, amilyen mértékben magunk is alattvalóivá válunk a szükségszerűség nagy ívű koncepcióinak. Lehet, hogy alulmarad a polgári jogállam (feltéve, de meg nem engedve), ám ennek esetleges bekövetkeztében semmi olyasmi nincs, amit szükségszerűségként kellene tisztelnünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése