Nem Schmitt Pál saját kacajáról szeretnék írni, hanem arról, amit nevének puszta említése vált ki bizonyos gyülekezetekből. Példának okáért a november 14-i, Kossuth téri "azennyugdijam" tűntetés hallgatóságából. A szónok valami veretes kritikát akart mondani köztársaságunk elnökéről, de a nevének említésekor a "tömeg" beléfojtotta a szót. Nem fütyüléssel, bekiabálással vagy fújolással, egyszerűen csak felhőtlen és szűnni nem akaró kacajjal. Igazi vasárnap délutáni happening.
Messze ez volt a legvidámabb fejlemény a kormányzati nyugdíj-einstand és az alkotmánybírósági herétlenítés kiváltotta három tűntetésen (Demokratikus Charta: november 2., LMP: november 3., "azennyugdijam": november 14). Jó, hogy a jogállam roskadozása kiváltott ilyesmit belőlünk - inkább a tűntetésekre, mint a nevetésre gondolok -, de talán kevésbé jó, hogy ennyire kevesünkből. A létszám ezertől ötezerig alakult, és feltételezhető az igen erős átfedés a látogatók között. Tömegekről vagy üvöltéstől eltorzult arcokról tehát szó sincs. Többnyire amolyan polgári jogi - entellektüel hangulata volt a tüntetéseknek. Egészen biztosan nem ezek a gyűlések fogják megfordítani a történelem menetét.
Ha mégis valami patetikusan komolyat szeretnénk mondani ezekről a tűntetésekről - én mindenesetre szeretnék -, akkor olyasmivel próbálkozhatunk, hogy a rendszerváltás óta nem láthattunk ilyen méltóságkereső és rendszerkritikus összejöveteleket (még ha egy részben megelőlegezett rendszerkritikáról is van szó). Azt pedig, hogy mi biztos a történelem menetével kapcsolatban, és mi nem az, a '80-as évek második felének tűntetői sem tudták egészen pontosan. Kár lenne már előre leírni ezeknek a megmozdulásoknak a jelentőségét, csak azért, mert az aktuális eseményekre szerény hatással bírnak.
Tudom, számos ellenérv kínálkozik a méltóságkereső és a rendszerkritikus jelzőkkel kapcsolatban.
Mit kezdjünk a Charta tűntetésen elhangzó K-anyázós felszólalással vagy a Kossuth tér felől áradó hűvös leheletű, gyurcsányt-börtönbe sikoltásokkal? (az utóbbiak persze nem a résztvevőktől, hanem az elmaradhatatlan kísérőktől származtak). Valóban jó jelző ezekre a "méltóságkereső" szófordulat?
Elismerem, a narratíva egysége érdekében epizóddá kellett minősítenem ezeket az "apróságokat". Mentségemre szóljon, hogy ezt nem a tények meghamisítása érdekében teszem, hanem mert 1. nem ezek voltak a tűntetések meghatározó hangulati elemei (az érvelő vita mindhárom esetben domináns volt), 2. ezekkel együtt is látok némi előrelépést a honi tüntetés-kultúrában (a Szabadság téri mélypont után ez nem esik nehezemre), 3. a három tűntetés hangvételének tendenciája lehetővé teszi, hogy kiküszöbölendő és kiküszöbölhető epizódként tüntessük fel ezeket az egyébként felettébb zavaró jelenségeket.
De valóban nem voltak méltóságkereső és rendszerkritikus tűntetések a rendszerváltás óta?
Hogy erre választ adhassunk, a rendszerváltás utáni tűntetések három főbb típusát különíthetjük el:
1. A Demokratikus Charta tűntetéseit '93 körül
2. Orbán Viktor nagygyűléseit 2002 után
3. A Kossuth-tériek megmozdulásait 2006-tól
Nem vitatom, hogy a "méltóságkereső" és a "rendszerkritikus" jelzők közül az egyik vagy a másik mindegyikre alkalmazható, de a kettő együttesen egyikre sem érvényes. A Demokratikus Charta és Orbán nagygyűléseit inkább a kormánykritika, mint a rendszerkritika jellemezte, a Kossuth tériek pedig a méltóságkeresésben nem voltak túlzottan erősek.
Az Orbán-gyűlések egy különös köztes pozíciót foglalnak el a másik kettő között (időben és fogalmi értelemben is). Vitathatatlanul jelen volt a méltóságkeresés igénye - az erőszak elutasítása értelmében -, de ez a méltóságkeresés már nem a kantiánus értelemben vett emberi méltóságot célozta és az egységet már nem az érvelő vitában vagy az érvek folytonosságában kereste. Másrészről, bár retorikája inkább kormány-, mint rendszerkritikus volt, számos - akkor még nem vállalt - kapaszkodót nyújtott egy átfogó rendszerkritika számára is (a polgári jogállam ellenében).
A rendszerváltást megelőző tűntetésektől a Kossuth tériek mozgalmáig tartó fejlődési ívet le lehet írni a honi tűntetés-kultúra fogalmával is. Ha a tűntetés-kultúrát a vitakultúra képzeteihez kötjük, akkor kellő határozottsággal kijelenthetjük, hogy a rendszerváltást követő két évtizedben a magyarországi tűntetés-kultúra látványosan hanyatlott. A Szabadság téri tűntetés attól függetlenül is mélypontnak tekinthető ebben a "fejlődési" vonalban, hogy ki miként minősíti a Kossuth tériek indíttatásait. A 2010. novemberi tűntetések ehhez a fejlődési ívhez képest határozottan szívderítő változást jeleznek.
Evvel együtt is, elképesztően kevesen voltunk a tűntetéseken. Kevés, de felettébb határozott és felettéb kiérlelt álláspontú ember volt jelen, akik érvek sokaságával tudják alátámasztani kritikus ítéletüket (biztos voltak kivételek is, de ehelyütt hadd ne velük foglalkozzak). Szokás az ilyen habitusú embereket a "kritikai értelmiség" kifejezéssel is illetni, hozzátéve, hogy jellemzően nem egy szociológiai vagy státusz-kategóriáról van szó. A tűntetések egyrészt azt jelezték, hogy a kritikai értelmiség lélekszáma és befolyása meglehetősen szerény, másrészt viszont azt, hogy ma is beszélhetünk ilyesmiről Magyarországon. Ízlése szerint mindenki eldöntheti, hogy melyiket tartja fontosabbnak a kétféle üzenet közül.
Orbán Viktor és szűk köre ma nem akar értelmiséget játszani és nem akar érvelve vitatkozni. Akaratokat nyilvánítának, hatásmechanizmusokat tesztelnek, és kollektív entitások mögé bújnak. Evvel nem tesznek mást, mint a "történelem" vagy a "nép" hírhedten szeszélyes, és kevéssé hiteles ítélőszékére bízzák magukat. Lelkük rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése